hogy életet ment? – nem tudom – a vers
szalmaszál, szőke-barna és törékeny
és van, és nincs, és elpusztul a szélben
és hullámzik, száz hullám ő maga
és elszakad a semmitől, elérten
csak múlt, jövője káprázat, szakadt
fehérnemű, ami elkoszolódhat
el kell dobni, a szennyesbe vele
(általa nehogy kitakard magad)
légy magad, néha bújj el a sötétbe
ha félsz a félszhez keményen (puhán)
bátran és félve újra eddzd magad
magad magad a kozmikus télben
véled, a versed (bekecs?), télikabát
hogy feketéllik a hó-hófehérben!
ilyennek gondolt a szülőanyád?
hogy négykézláb élsz szürke farkasok közt
mondhatják azt is: megbocsátható
ne sajnáld sohase a másik embert
ha ember nem is sajnálni való
de legyen övé szüntelen a részvét
elhullunk mind, mint hullik ránk a hó
egyformán leszünk hasonló fehérek
hol minden harag semmirevaló
minden irigyet elsodor az óra
csak ő marad meg, ketyeg szüntelen
ha bármit-semmit vált végül valóra
ő van, ott marad velük és velem
csak Te vagy fontos, Te, a másik ember
tükröm vagy, kiben láthatom magam
a szalmaszál vagy, az ökörnyál a szélben
a part vagy, és a sárguló levél
– pörögve, hullva, mikor szállni kezd –
a vers is vagy,
ki így-úgy földet ér
nem életmentő,
ésszel föl nem éred
egy percig, egy napig
(még) szabad lehetsz
