Arcomba hajolt két szemed:
gyönge ág verte homlokom
s hulltak alá a levelek
cirógatón az arcomon.
Ajkadról fölrebbent nevem,
lehelet hízelgett felém…
szemedbe hajolt két szemem:
aranymezőn ődöngtem én.
Aranymezőn ezüstfa áll,
alatta három őz hever…
a fán alszik három madár
s a szél homokból sátrat ver.
Enyém e táj: enyém szemed,
pillád alatt barangolok…
s ha ellep boldog döbbenet,
lehajtott fővel hallgatok.
Keserü évek míve ez:
szelíd gyümölccsé ért szivem
s mint lombot szellő, éji nesz,
úgy ringatja a szerelem.
Mosolyod szellejében ring…
roppant virág most fönn a menny
s reánk boritja szirmait,
ha összehajlunk csöndesen.
