Mint a rab, ha kenyéren-vizen,
élek már csak emlékeimen –:
mászni hegyet, meredély valót,
nem bírja szivem a kaptatót.
Ha tudnátok, mily nehéz nekem
úgy botolni át az éveken,
bolyongásom akármerre visz,
álmok tejútján a földön is.
Én akartam? így akartam én?
Te tanuskodj, te mondd el, remény,
az igazat, úgy, ahogyan volt –
mintha esküt, a tiszta valót.
Felelj, volt hívebb társad neked,
ki megosztva minden percemet,
ha bokor volt szállásom, ha pad,
hálni nem magammal hívtalak?
Mikor sorsom besötétedett,
kimarva egy tenyérnyi eget,
körmömmel véstem rá oly jövőt:
itt, ezen a földön eljövőt.
Társam voltál, tanuskodj, remény:
égre is földet festettem én,
kiáltozva: Itt, csak itt, csak itt
járom a lét hegygerinceit!
Nem vagyok vak, látom az egek
mélyén az aranyörvényeket,
ha sikoltva hullnak csillagok…
pávafarku üstökös lobog…
De énnekem szívemig az ér,
ha piacra zörög a szekér,
kerekek közt, a szekér alatt
porban, hóban a hűség szalad –
ha csörömpöl már a villamos,
vén utcákat fiatalra mos
a kelő nap – járdaszéli fák
tollászkodnak, akár a libák –
ha négy húron fölsírva bolyong,
városszéli hegedűn, a gond
s szombatesték vidámabb dala,
hat kormos nap piros taraja –
ha a földi mennydörgés dörög,
kugligolyó a deszkák között,
nézni öreg prolik virtusát –
fehér bajszu, édes ifjuság!
Ti voltatok igazi köröm.
Nékem a merengés börtönöm.
Mért élek hát, mint a számüzött,
egekre szállt esztendők között?
Én lettem magamhoz hűtelen?
Nem és nem és nem és sohasem!
Mit igértél annyi éven át,
te váltsd be szavad, végre, világ!
Életet adj, ne emlékeken
tarts, mikéntha kenyeren-vizen…
– mondanám még, de a szó dadog –
amíg élek, élni akarok!
