Hogy visszhangoznak bennem a mindenek,
amik tegnap még voltak...
Feszített tükrű lelkemre ráhajolnak,
hogy magukat látják-e még.
Végül minden gyertya csonkig ég,
s időbe hűlő, sápadt viasz marad.
Holtomig fülemben laknak
az édes s a borzasztó szavak,
miket rátok, emberekre dobáltam,
míg ébredtem, éltem, ültem, álltam.
S a hátam hajlik, időm önmagába görbül.
Becsülöm, ki végigcsinálná különbül
ezt a kicsi golgotát.
Furcsa...
Kis vétkeim, mint a mérgek,
immár szívemig hatoltak.
S hogy visszhangoznak bennem a mindenek,
amik tegnap még voltak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése