Garai István: Csángó madonna

Fiatal lány. Arca kissé megnyúlt:
szeme derűs és megnyugvást sugároz.
Színes kendő a fején, hajtincse
kibomlik kissé alóla. A balján
melléhez szorítva tartja két év
körüli kicsi gyermekét. Pufók
arcocska: csodálkozó, de biztonság-
érzettel a világra tekintő szempár.
Fejecskéjén ugyancsak főkötő, teste
kendőbe szorosan becsavarva,
csak a kézfej látható szabadon.
Az anya jobbja a kicsi gyermek testén.
S noha szíve fölött a magzat, mégis
mintha védené mind az öt ujja makacsul.
Kérges kéz, munkáról tanúskodó.
Körömlakkot itt aztán ne keress!
Ellágyul a szív, hogyha mindezt látja.
Ó, ha lenne jövőbe látó szemem,                                                                     Petrás Mária munkája
hogy meggyőződhetném: milyen
jövő vár rátok: csángó anya és kisdede.
Magyari népünk messzire került
ágacskái, ti: reménységeim a nagy
távolban - ott, a Csángóföldön.
Ha püspök lennék, megáldanám
mindkettőtöket, hogy az életúton
ne lépjetek sárba, kőbe ne botoljatok,
hogy egyetlen kicsorduló vércsepp se
hulljon a porba, a földre, amelyen
keservekben és megnyomoríttatásokban,
a drága anyanyelv pusztító hadjáratai
között élnetek adatott.

*

Csángó himnusz

Csángó magyar, csángó magyar,
Mivé lettél, csángó magyar?
Ágról szakadt madár vagy te,
Elvettetve, elfelejtve.

Egy pusztába telepedtél,
Melyet országnak neveztél,
Most se országod, se hazád,
Csak az Úristen gondol rád.
 
Idegen nyelv béborít, nyom,
Olasz papocskák nyakadon.
Nem tudsz énekelni, gyónni,
Anyád nyelvén imádkozni.

Én Istenem hova leszünk?
Gyermekeink s mi elveszünk!
Melyet apáink őriztek,
Elpusztítják szép nyelvünket!

Halljuk, még áll Magyarország,
Úristenünk, te is megáldd!
Hogy rajtunk könyörüljenek,
S elveszni ne engedjenek.

Mert mi is magyarok vagyunk,
Még Ázsiából szakadtunk.
Úristen, sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd!