Mintha rég nem látott fiát: fölkap,
szorít mellére mohón a táj,
s telik meg orrom szúrós törekkel,
rothadó széna hónaljszagával,
tarló-borostás arca fölvérzi arcom,
gégémen járomcsontja,
ropognak, csikorognak ujjai alatt csigolyáim,
talpam s hajszálaim közt futkos az erő.
Percig, csak egy percig ne szeretne így engem!
Türelmének fojtó öleléséből mennybe,
lúdbőrző földeken eláradnék,
susogatnék erdőket lepedősen,
tengerré csődítenék patakokat,
virágokkal csordába verődnék.
Annyi józan ragaszkodás,
áradozásra és adakozó szerelemre pirkadó
hajlam már bennem,
hogy dübörgő halántékkel is
várok még
és maradok –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése