Lelkünk a part: tengereket ölel.
Minden hullámzás medre, menedéke,
amit a semmi nem sodorhat el,
ami saját fényével lát az égre.
Már minden távolság menekülés
a kísértésből újabb kísértésbe,
mintha üzetés lenne az egész
élet egy önámító pusztulásba,
ahol beteljesül a tévedés,
hogy végtelennek vég legyen az ára.
De lelkünk part: sziklákkal vértezett!
A sodró, nagy semmivel szembeszállva
menti meg a világtérképeket,
érjen partot az idő minden perce,
hogy révbe jusson az emlékezet,
mielőtt belehalkulna a csendbe.
Itt törik meg az égbolt gőgje is.
Az erőszakba, harcba, gyűlöletbe,
hatalomba torzult világ hamis
tajtékai torpannak, szétperegnek.
A sodrás előre vagy hátra visz,
örvény ránt, habok emelnek, temetnek,
a part rendíthetetlenül ölel.
Hozzánőttek a teherbíró medrek.
Rombolja minden, mégsem tűnik el.
A partok csak ölelnek, és szeretnek.
Így küzdenek a tenger semmivel,
s a világgal is így küzd meg a lelked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése