Lélekrezdüléseim

Zágorec-Csuka Judit: Az utolsó vers

mindenkinek

Eljön az utolsó pillanatod,
az utolsó lépcsőfok,
az utolsó esélyed,
hogy véget érjen
e reménytelen
utazásod, eljön
a kiszállás,
az üresség,
ahol szétválik
a fent a lenttől,
a színek a formától,
a mosoly a keserűségtől,
a hangosság a csendtől,
a hegyek a vizektől,
a világosság a sötétségtől,
én tőled, az anya
az anyaméhétől,
a gyermekétől,
mindentől és mindenkitől.

Az utolsó verstől.

Átlépek az ismeretlenségbe.

David Lanz - Dreams Of The Forgotten Child

Kőmüves Klára: -emberpróba-

-részlet-

mély hitről beszélni
sírhantok felett,
ragaszkodni ahhoz,
ki rég elengedett -

emberpróba mind,
az Istentől való, ki
folyton szívbe vési,
mi is az erő.

Lácai Mihály

Ha nem bírom befejezni,
türelmes imám majd elvégzi
az egésznek lényegét,
a múltat szívben elhelyezni,
mint falevelet könyvbe tenni,
hogy mindig, mindig itt legyél.

Oláh András

féltem tudni a tudhatatlant
ismerni a megismerhetetlent
féltem kinyílni
átadni magamat egészen
…hányféleképpen is?
és mégis: egyedül…

Csoóri Sándor: Szomorún szeretlek

-részlet-

Túl gyermek-vágyakon,
ifjú szerelmeken
szerettelek én meg.
Túl a megkívánás partjain vetettek
horgonyt a sorsomban
tiszta szenvedélyek.
...
nagy remények nélkül
dacos büszkeséggel
szomorún szeretlek.

László Noémi: Hányszor

A szíved hánnyal sokszorozza
egy pillanat hang-mérte hosszát
hányszor fut el tér vissza hozzád
az ölelések kelme-hossza
hogy összetűzd hogy összetépjed
borítsd arra, ki rádborítja,
szemhéj mögött hányszor hasítja
szemed villáma a sötétet,
hányszor vagy mélyvíz, mozdulatlan
hányszor dobálsz követ az égre
hányszor születsz és halsz meg érte
egy önkéntelen mozdulatban,
mert csupa visszhang minden ízed
és csak a szíved nem veszíted el?

Kiss Judit Ágnes: Hogyha a szerelem elkerül

Hogyha a szerelem elkerül,
többé nincs hova menned,
a látszat muszlinfüggönyei
kőfallá merevednek.
Rád bogozódva a ráncaid is,
vénasszonyra a kendő,
ébred a szörnyed, utánad ered,
az árnya mögötted megnő.

Hogyha a szerelem elkerül,
ronggyá bénul a lábad,
úgy bújsz önmagad árkaiba,
mint vackára az állat.
Vedleni vágysz, de a bőröd alatt
nincs, ami képes az újra,
vergődsz csak, de törött üvegen,
felsebzed magad újra.

Hogyha a szerelem elkerül,
a napok rád kövesednek,
fűrészporral az éjszaka jön,
kínálgat: nesze, edd meg!
Néz a tükörből a maszkod, az arc,
nincs aki már leszeresse,
hogyha a szerelem elkerül,
hóval vagy betemetve.

Szabó Éva: Ha majd...

Ha majd mezitláb elmegyek
felhőingben a tér felett,
Az óbudai fák alatt,
ha eltűnik az út velem,
lábam alá, mint fű simul
a tejúton a végtelen,
hogy odaát is jó legyen,
ne szánjatok, hogy ennyi volt,
hogy csak ez volt az életem:
láttam fázni egy csillagot
és boldognak a gyöngyvirágot.

Pavel Panin - October

Szabó Éva: Már tudom

Tudom, már nem akarni,
már csak kibírni kell,
ami még hátravan.

Könnyű az égbe szállni,
nehéz a földön annak,
akinek szárnya van.

HA MÁR CSAK ÁRNYA VAN

Szabó Éva: Életrajz

Fának születtem. Állva élek.
Nem voltam szeszélye a szélnek.
Levél vagy? - Azt kell megtanulni:
Nem szabad csak fölfelé hullni.

Szabó Éva: Magam vagyok

Reggel indultam,
egyszál ingben,
mezítláb.
Semmim sincsen.
Hazamennék,
de nincs hova,
nincsen kihez,
az éjszaka
sötét, sűrű,
hideg a hold is,
a csillagok vakok.
Magam vagyok.

Szabó Éva: Mese magamról

Voltam a legkisebb fiú,
ki sárkányt álmában látott,
de hétszer is elindult
legyőzni a világot.

Csak mentem, mendegéltem,
mintha igaz se lenne,
a kincs, amit találtam,
befér a két szemembe.

Elmaradt a csoda,
nem tudtam hős se lenni,
hogy életben maradtam,
ezt kell még megfizetni.

Szabó Éva: Hét csoda

Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökerekig ér,
egy szó, mely idejében jött,
egy darab ég a csönd fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel… Oda.

Szabó Éva: Szerelem

– ha szemedben
nappal is látszik
a MÁSIK

Szabó Éva: Neked

Jöttél színarany éjnek
jöttél fekete napnak
évek tengermélyéből
robbanó pillanatnak.

Lettem színarany éjed
lettem fekete napod
évek kagylóhéjába
merülő pillanatod.

Szememben nyílsz azóta
szobámba hoz a reggel
távoli esték partján
lecsuksz a két szemeddel.

Szoliva János: Kié a csillag?

Ha este lesz,
ha eláll a semmi-szél,
és megkövülnek a lombok,
kié a csillag a fák tetején?

Chris Spheeris - Solitary Road

Szoliva János: Körém kerekedik

Mintha a semmiből érkezne,
körém kerekedik a szél.
Elárvult fáival
zizeg az ősz felettem.

Szoliva János: Megvan még

Valahol
a sehol fölötti létben
megvan még a kert.

Rám ágasul,
rám nyílik az orgona,
hozzám lapul a fű,
hozzám lapul a föld.
Nyüzsgő rovarok
bőrömbe tetoválják
emlékeimet.

Szoliva János: Mi több?

Töredék maholnap.
Mi több annál, ami van -
amit a szemedben látok?

Szoliva János: Látom

Reggel,
ha az ablakomba táncol a fény,
a távol is közelre ér -
Látom,
ahogy a virradat
megformázza arcodat.

Szoliva János: Ki látja?

Akár a zajból a beszéd,
amit félreértenek -
Tévedésből más vagyok.
Ki látja,
amit a bőröm alatt hordok?

Szoliva János: Itt élek

Más létbe fonódva
itt élek kijózanodva -

rövid nyár után
valóságos őszben.

Szoliva János: Hát így

ahogy a fák,
ahogy a levelek -
Ahogy kizöldell,
ahogy virágba borul minden -,

s ahogy virág, levél szertehull.

Szoliva János: Örök ringatózás

Ember vagy,
rejtelmes szívdobogás,
hajnali virradat, ragyogás,
kéz, mely szétteríti a napot.

Az vagy csak,
őszben kóborló zarándok,
avarszagú bánat,
megrendült tehetetlenség –,
harangszóra hittel ébredő.

Csak az vagy, ember,
titokmély lobogás,
születés, elmúlás,
örök ringatózás –,
keresztrefeszülés.

Szoliva János: A vers

Úttalan bolyongás,
örökös útkeresés a vers –,
őrizetlen álom.

Megejtő igézet,
kóbor sejtelem –,
beálló csönd-beszéd.

Szétágazó idő,
kiszakított tér –,
égig érő valóság.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az ajtó

Még sok év távlatából is úgy hiszem,
pedig időm homokórája lassan lepereg,
nem volt nagyobb és szebb tettem annál,
mint hogy Téged a szívembe engedtelek.

Stive Morgan - Magic Travel

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyári visszhang

Álmos a nyár – alszik a csönd is.
Nem adnak enyhet a fáradt órák.
Utam mentén fehér templomtorony,
ősi zsoltár szűrődik a falakon át.

A kapuban megállva hallgatom.
Ébresztgetnek a fényből font szavak,
visszacsendülve zengnek időtlen:
’Mindenen át erősen tartalak’.

Sebestény-Jáger Orsolya: A tiszta lap ígérete

...szinte már el is feledtük,
hogy tobzódott köröttünk a nyár:
körkörös zsongás ölelte a fákat.
Már csak ódon falakra írjuk vágyaink
megtépett gyolcsát. Tintánk kiszáradt.

Faág karjaink évgyűrűs vonalát
simítsd hát magadhoz szél kezeddel,
hogy földhöz tapadt, kósza álmaink
ködéből végül kilépjen az ember,

s a bánat a szívben bezárja öklét,
hadd moccanjon a csöndes öröklét,
és fölénk borul a decemberi Ég,
s Te adod: a tiszta lap ígéretét.

Anga Mária: A Te lélegzeted…

Veled voltam. Tisztán és
visszavonhatatlanul kristályosodik
az ott maradásom, még akkor is, ha
azóta lehettem reggel, délután, vagy
az évszakok között hánykolódó didergés.

De a Te lélegzeted tart bennem erőt,
és az ölelésed emeli égig előttem a nyárfát.

Mert minden forrás akkor
tört fel égből, földből,
amikor ott voltam veled.