Meddőn markolom a mihaszna szavakat.
Hiányod száraz porként pereg ajkaim között.
Füst fecsegi világgá fényes fájdalmam,
hogy távol vagy.
Szemed éltembe szakadt fénye feszít
s én szenvedem szótlan szerelmem sokszor fájt napjait.
Minden, ami adatott, rám aggatott kínja e világnak,
a sok behavazott bánat feltáruló ölként sikolt
s fagyos számra csiholt szelíd mosolyba hull.
Miért ez az édes bú, az idő cudar csikorgása,
miért kísért a csókok csendes ragyogása,
s miért, hogy öledbe haltan sem találom helyem?
Megtépett, szép ígéret, hogy jó leszek és újra élek,
élek, mint még soha. Mostoha ítélet,
hogy reggelente rád eszmélek,
s hiába kérlek, maradj még velem.
