Ünnep előtt rendet tesz az ember.
A maradék csend-szárnyék alatt
kis vederből illatos kenettel
megmosom legszentebb lábadat.
Könnyeimtől már semmit se látok.
Vak kezem sarudat nem leli.
Két szememre hullnak, mint a hályog,
leeresztett hajam fürtjei.
Lábad szoknyám szegélyére téve
gyöngyös nyakláncommal fonom át,
megmerítem könnyeim vizében,
ráborítom hajam burnuszát.
De úgy látok a jövôbe, mintha
megállítanád szemem elôtt.
Mint a látnok, jósszavú Szibilla,
megjövendölhetném a jövôt.
Holnap lehull a frigyláda leple.
Mi csoportba verôdünk. Talán
azért zökken ki a föld remegve
lábunk alatt, mert annyira szán.
Sorba rendeződik a kíséret,
szétvágtatnak a fegyveresek.
Mintha vihar röptetné az égnek,
úgy nyilamlik fel az a kereszt.
Ájultan a feszület tövébe
hullok, véres számba harapok.
Túl sokaknak tárod ölelésre
kereszted két ágán a karod.
Annyi hatalomnak, annyi térnek,
kínnak lenni kiért kell, kinek?
Van-e annyi élet, annyi lélek?
Annyi falu, folyó és liget?
Ez a három nap és három éjjel
olyan szörnyű semmibe taszít,
hogy amire eltelik, megérlel,
a feltámadásra megtanít.
Pór Judit fordítása
