Hegedűszó, hegedűszó,
hegedű édes zokogása,
az a mély hang, a fekete,
s a vékony fehér cérnaszála.
Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét a cérnaszálra.
Egymáshoz fűzve így élünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.
Mi torkunkban, nyelvünkben,
de nincs hatalma rajta szónak,
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.
A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája,
hová talán el nem jutunk,
de lelkünk mégiscsak bejárja.
Múlt és jövő két szárnya zúg,
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végilis lehull,
egy pihéje arcomba lebben.
Fölrezzenek. Szemembe süt,
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.
