Pillám elválni készülő falevél,
élethosszat morzsolta a felhőket.
Homlokról a porba gördülő harmat,
csendesen úsztatott szögesdrót vonat,
rabmunkával siratom az ősöket.
Pillám a postán felejtett zárt levél.
Ott fenn pacsirta kottázza álmaim,
varjakat terem az ősi szántóföld.
Nincs sors, csak az aknára terelt vágyak,
örök körforgásban recsegő ágyak,
omló templom falába izzadt szent föld.
Ott fenn kereszt. A pacsirta szárnyain
színek oszlanak, földre borul a csend,
hol sercegő csillaghullásban állok.
És átfolynak rajtam az évezredek,
csipkedő verebek, leprás vérebek.
Nekem maradni kell, hát fénnyé mállok,
színek oszlanak, porlik a kő s a rend.
