Az öreg platánnak nincs társa, párja,
száz más fa között áll és mégis árva,
egymagában a rideg, renyhe télben,
vedlett-csupaszon és zöldesfehéren.
Ránézni is élmény és sejtelem,
csöndet, magányt és rejtelmet terem,
az ágain szilvánok és driádok,
törzsérlő az Idő tekint reátok.
Micsoda korona, micsoda törzsök!
Milyen kemény bogok, nyilalló görcsök!
Fájában vad fájások, üszkös odvak
feszülnek és égetnek és sajognak.
Évgyűrűinek száma is talány,
és mégis álmodik a vén platán.
Álmodik zengő, mámoros tavaszról,
józan esőkről és forró nyarakról,
görcsöt oldó, enyhítő napsugárról,
nyüzsgő bogárról, röppen őmadárról,
keringő nedvekről, szélről, viharról,
üde levélről, lombzúgásos dalról,
olyan termésről, olyan virulásról,
amilyent — noha volt már nyara százszor —
ez ideig még sosem érhetett meg.
Álmában hitek, nagy erők remegnek,
robajló kedvek és merész remények...
Így tárja puszta karjait az égnek.
Én szülőföldem, hegyvölgyes hazám,
te vagy itt ez az álmodó platán.
