Tátai Simon egy öreg, kifényezett Rolls Royce-szal érkezett Templomoshetyére, és megszállt a Kőszáli Sashoz címzett fogadóban. Hetye környékén nem volt hegy, csak lankák, sast sem igen láttak a háború óta, amikor a réti sasok odavesztek, de a néhai Belindek, az öreg fogadós, sasorrú, holdas saskörmű, fekete szakállúember volt, csárdának beillő szállóját önmaga tükörképéről, hajdani becenevéről nevezte el.
Tátai már-már súrolta a hatvanötöt, mint amikor a növekvő gyerek a mérőléc alá állva hajával már érinti azt, de mivel egy perccel sem nézett ki ötvennél többnek, nyugodt lelkiismerettel csökkentette éveinek leírt számát tizenöttel. Lecsüngő, deres bajszának két végét a beszéd szüneteiben nyelvével, hol jobbról, hol balról, bekanyarította, kivillantva tökéletes felső fogsorát, amiről csak gyakorlott fogorvos tudta volna megmondani, hogy remek koronákból áll.
Belindekné öt esztendeje vesztette el hites urát, azóta fölnevelte tizenéves fiát, aki éppen katona volt Kaposváron. Éva asszony hol tartott szeretőt, hol nem, s bár a Kőszáli Sasban gyakran volt szállóvendég, alapjában véve igen egyedül érezte magát. Szép barna nő volt, beszédes csillogó szemek ragyogtak magas járomcsontú arca közepében, hosszú haját nappal figurás kontyba kötve hordta, de esténként, a tükör előtt leeresztette. Gyorsan kalapáló madárszíve ilyenkor lecsendesedett: az izmos farát verdeső busa sörénybe még egyetlen ezüstszál sem vegyült. Ilyenkor egy javakorabeli, tehetős úriemberre gondolt, aki már nem fiatal, de még nem is öreg, akinek nincs kedve már megcsipkedni Ilka, a fiatal mindeneslány fenekét, mert szép, jó, hűséges felesége tejben-vajban, édes szerelemben füröszti, aki szeret lovagolni, és épp ezért ellátja a két korosodó hátaslovat, amelyek Belindek Lóránt halála óta túlszarusodott patákkal, le nem csutakolt csűdökkel csak a szérűskertmögötti réten legeltek.
Este volt, amikor Tatai Simon belépett a fogadóba; az ivóban három atyafi szopta a savanykás bort, a fogadósné a pult mögött főzte a kávét. Az, hogy a belépő idegen és a tulajdonosnő szeme találkozzék, természetes volt, ám hogy a kétpillantás nézéssé hosszasodjon, majd kölcsönös bámulássá táguljon, már-már túl ment az illem határain.
„Mivel szolgálhatok, uram?” – kérdezte enyhén rekedtes hangján Éva, és leállította a kávéköpködő-gép sercegését.
Felelet helyett Tátai Simon nagyot sóhajtott. Akkorát, hogy az iddogáló polgárok közül egy megfordult székében ülve. Tatai beszopta bajuszának bal, majd jobbcsüngőjét, s e művelet közben felpattintotta ezüst cigarettatárcáját. Közelebb lépett a pulthoz, és az asszony felé nyújtotta az illatos Old Gold cigarettákkal töltött szelencét. Éva finom orrlikán behatolt a nemes cigaretta aromája, éles szemével pedig kibetűzte a tárca fedelének belső falára karcolt jókívánságot: „Még száz évig.” Elmosolyodott.
„Köszönöm, de nem élek vele” – mondta puhán.
Dizőzhang, gondolta a férfi, eldugott talentum Templomoshetyén. Elképzelte az asszonyt, amint a sarokba tolt kopott zongorához ül, és a megboldogult Karády Katalin vagy a jobblétre szenderült Várady Hédi slágereit intonálja enyhén kopott hangszálakkal, billentyűkkel.
„Tudja mit szeretnék?” – szólalt meg végül csendes basszus hangon, érc nélkül, mint ahogy a hangjukat kimélő még éneklő, még nem élemedő énekesek beszélnek.
„Mit?” – kérdezte vissza Éva, findzsakerekre tágítva bepárásodó szemét. Istenem, röppent át agyán a gondolat, mint a füstifecske, ha azt mondaná, hogy engem szeretne feleségül, lenne–e erőm még mórikálni vele?
„Egy lasszót szeretnék” - vágta ki a férfi, előrehajoltából hátralendült, kihúzta magát. Izmos, csontos ember volt, hat láb magas.
„Lovakhoz?” – kérdezte az asszony, magasan, a csodálkozástól elvékonyodott hangon.
„Az sem volna baj” – villant a férfi fogsora. - „Jóllehet most italra gondoltam.”
A nő kifelé fordította két dolgos tenyerét, teljes tudatlanságát jelezvén.
Simon belelendült: „A lasszó a kanadai magyarok kedvenc itala. Egy rész whisky, egy rész pezsgő, egy rész gyümölcslé.” Körülnéztében már megpillantotta a bárpult eme alkalmatosságait. Az ital nevét és összetételét azóta találta ki, amióta az asszonyt nézte.
„Hát az lehet” – mondta az asszony, és a poharakra mutatott. - „Melyikben?”
„A duplás pohár megteszi.”
Mialatt Éva az üvegekkel foglalatoskodott, Simon a bárpultra hajolt, és jól meggusztálta őt. Erős végtagok, de így szeretem, mondta önmagának, és elég hall- hatóan cuppantott. Az italköltemény kész lett, átvette, nyelvével csettintett.
„Ez igen!”
„Ez a magyar pezsgő biztos nem olyan jó, mint a maguké ott..., honnan is jön?”
„Ottawából. Az Kanada fővárosa. Vettem egy kis birtokot, hazajöttem.”
„Nyugdíjas?” – kérdezte Éva. Szeme megpihent a férfi bőrzakóján, zefir inggallérján.
„Ahogy vesszük” – felelte Simon.
„Fizikát tanítottam egy ottawai középiskolában húsz évig. Mikor idén, az év elején elértem az ötvenet (a lódításnak két formája van: az öregítés és a fiatalítás), úgy gondoltam, körülnézek idehaza, ha minden jól megy, letelepszem.”
„És ha nem?”
„Akkor eladom a birtokot és visszamegyek.”
„Családja nincs?”
„Van egy lányom. Az is tanárnő. Kanadai feleségemtől elváltam, nem akart velem jönni, mert torkig volt a magyarokkal.”
Néha én is torkig vagyok, gondolta Éva, mondani nem merte. Aztán egy merész ötlete támadt, és az italra mutatott:
„Megkóstolhatom?”
A férfi szó nélkül az asszony szájához emelte a poharat, úgy fordítván rajta, hogy a nedves karimarész érje a nő ajkát, ahonnan ő már ivott. Olyan ez, mint az első csók – gondolta a nő, aki minden érzékével figyelt.
Összemelegedtek, noha a fizikai távolságot egy időre növelni kellett. Zajos öttagú társaság jött, italt rendeltek, a legfiatalabb – legjobb esetben tizennyolc éves gyerek – megjegyezte, hogy valaki elfelejtette kikapcsolni odakint a Rolls-Royce parkolólámpáját.
Tátai Simon kiment, Éva az ajtóig kísérte, hogy meglesse az autócsodát. Templomoshetyén nem járt még ilyen királyi, angol kocsi, noha egy nővadász kósza olasz megállt egyszer itt egy Bugattival. A társaság a pultszékekre telepedett, Tátai a legtávolabbi sarok üres asztalánál húzta meg magát.Nem telt bele tíz perc, és elébe penderült az asszony:
„Vacsorával megkínálhatom?”
A férfi bólintott, ő pedig nem tette hozzá, hogy ez a fogadó és nem vendéglő, és fokhagymás rántottánál, valamint kocsonyánál többet még föl nem szolgált, ám mivel a férfi bólintott, a nő gyorsan hátraszaladt, felmelegíttette a lánnyal a kettejüknek főzött borjúpörköltet, galuskával.
„Majd mi kolbászt eszünk” – vetette oda a mindeneslánynak.
Kivett két gyönyörű kovászos uborkát az üvegből, három ecetes paprikát, félmaroknyi savanyú káposztát.Mire kihozta az ételt, még többen lettek az átfutó vendégek. Simon megszagolta a gőzölgő borjúpaprikást:
„Mennyei” – mondta kurtán, és nekilátott.
Komótosan evett, félúton kenyeret kért, és „valami jó vörösbort.”
„Szereti a félédeset?” – kérdezte Éva.
„És maga?” – vetette fel szürke szemét a férfi.
„Nekem a kékfrankos a kedvencem” – vallott Éva.
„Ne késlekedjék vele” –villant mosolyra az enyhén duzzadt férfiszáj. - „Ha lesz ideje, megosztjuk majd.”
Úgy rendezték, hogy legyen. Záráskor elbandukoltak, elautóztak a futó kuncsaftok (aki vezetett, az csak narancslét ivott), Simon a sarokban, fél üveg borral várt a sorára. Azt már félszavakkal, sebtiben megbeszélték, hogy itt tölti az éjszakát, a lány kivette bőröndjét a kocsiból, és elhelyezte az emeleti ötös szobában. A két fehérnép a földszinten lakott, az asszony háromszobás lakásában, a lány fürdőszobával ellátott szobájához a konyhán keresztül volt a bejárat. Ferinek, a kissé részeges vízvezetékszerelőnek is volt a konyhához kulcsa, ő volt a helybeli ezermester az alkalmi kertész, a virágok és Ilka locsolgatója. Évának már hónapok óta nem volt senkije. Lefekvéskor enyhe bizsergést érzett a hasa alatt. Tátai Simon valóban vett egy kis földet, húsz holdnyit, harminc kilométerrel odébb, melynek egyik sarkában lakható házikó és néhány düledező gazdasági épület állott. A tanya tőszomszédságában, Péterpál-pusztán állatorvos volt az öccse és agronómus az unokaöccse. Így hát megvolt az esélye, hogy itthon otthonra talál. Apja, az öreg Tátai, egy grófi birtok intézője volt a háború végéig, és ezutánis ugyanott kasznár. Bár Tátai Simonból fizikus lett odakint (hisz már idehaza végzett), szívében megült, újracsírázott a föld, az állatok szeretete. Jóllehet másnap elautózott „birtokára”, késő estére, ahogy ígérte, visszajött. Éva hitte is, meg nem is. Amikor meghallotta az autó fenséges perregését, kiszaladt, kitárta az ajtót, előrenyújtotta két kezét. Tátai Simon megfogta, megcsókolta mindkettőt. Nem ment tovább, nem akart hanyatt-homlok rohanni a házba.
„Vacsorázott, Simon?”
Az asszony készült is a viszontlátásra, meg nem is: ismét nekiadta volna saját vacsoráját.
„Igen” – felelte a férfi. Aztán: „Van magának egyáltalán kimenője?”
„Régóta nem hívott senki” – felelte Éva őszintén. - „De szabaddá tudom tenni magam. Az anyám a szomszéd utcában lakik. Fiatalos, talpraesett asszony. Kisegít. Tartja a kormányt.”
„Akkor holnap vacsorázzon velem.”
A rákövetkező napon tehát Éva beült a húszesztendős Rolls-Royce-ba, meg csodálta az ébenfa műszertáblát, a párnás üléseket és a frissítőkkel töltött minibárt, amit már Simon szerelt be a koros kocsiba. „W.C. nincsen?” Éva búgva, turbékolva nevetett. A vacsora csupa hidegekből állott.
– „Az evés igen, a főzés nem erősségem” – szólt a férfi; volt füstölt lazac és kaviár is.
„Édesanyja” – kockáztatta meg a férfi.
„Hazavár” – mondta az asszony –, „de nem kérte, hogy siessek.”
Simon elértette. Ittak. Szépen, komótosan magához vonta az asszony kerek, telt idomokkal ellátott kényelmes testét, megcsókolta lazac- és konyakillatú száját, és gombolni kezdte a nyakán a fehér blúzt.Éva megfogta a motoszkáló izmos, csontos kezet. „Kérem ne... ne.” Mindezt az enyhe mámor után kijózanodó számításból. Mert maga bújt volna már ki a szoknyából is. Megtette ezt férje halála után nemegyszer. Futó vendégnek is. Most azonban úgy érezte, ezt a férfit, aki lám, gazdag, impozáns, korban hozzávaló, meg akarja szerezni magának. Mindigre. Tehát ne siessünk, ne adjuk oda gyorsan, olcsón magunkat – Simonkám, hátrább az agarakkal. Tatai a bajusza bal végét rágta, aztán a jobbat is, a szimmetria kedvéért. Ültében felegyenesedett, két tenyerébe helyezte Éva jobb kezét.
„Akár el se engedném ezt a szép, formás, dolgos kezet.”
„Mit mond?” – buggyant ki a nőből, mert nem várt ilyen gyors sikert.
„Azt” – lehelte a férfi olyan halkan, hogy a kint ciripelő tücsök, a fában percegő szú, az enyhe szellő lebegtette falevélsusogás hangosabb volt nála, „azt, hogy legyen a feleségem.”
Nem játszotta meg magát, mert hosszú ostromot várt, Éva valóban levegőért kapkodott.Simon még mindig, de egy kicsit hangosabban, tagoltabban suttogott.
„Szeretem magát, azt kívánom, velem éljen.”
„Itt a tanyán?” Hozzátette volna azt is: a semmi közepén?
„Hoz-visz bennünket az autó. Kellő időben húsz perc az egész.”
Éva a csodakocsira gondolt. Nem tudta, hogy Simon egy a roncstelepről vett, karambolozott kocsi karosszériáját hat héten át nagy gonddal állította helyre. Nem volt mérlege, fogódzója, sőt segéd fogalma sem ahhoz, hogy kalibrálja a férfinyugdíját, és Simon hazamentett tőkéjét az ő kis félretett millió forintjával miként integrálja, és nem is találgathatta még, hogyan differenciáljon egy hazaavanzsáló úriember igényei és a saját anyagi biztonságérzetéből kiinduló, már-már szárnyra kapó vágyai között. Mármint ha egybekelnének. Örült és egyben elbizonytalanodott.
„Mire a si... a siet...a sietség?” – dadogta.
A férfi bátrabb hangon felelt:
„Egy percet sem akarok többé egyedül maradni, miután megtaláltam azt a nőt, aki boldoggá tehetne.”
Éva szeme gyanúsan csillogott, de erőt vett magán.
„Tudja-e, milyen makrancos, erőszakos, milyen kiállhatatlan, milyen szeszélyes, milyen veszekvő tudok lenni?”
„Gyakran?”
Éva lenyelte őszinteségi rohamának utóvédjét. „Nem gyakran. Ritkán.”
„Éva” – a két férfikéz felváltva simogatta az asszony kezét, arcát, felhúzott lábfejét – „ritka rosszkedvét féllábon kibírom. Amíg elszívok egy cigarettát. Rágyújthatok, nem zavarja a füst?”
„Ellenkezőleg. Szeretem a maga dohányát. Rágyújtatlanul még jobban.”
A férfi elővette zsebkését, óvatosan felvágott egy Old Gold cigarettát, és az asszony tenyerébe szórta az illatos dohányt.
„Nézze, Simon. Vonzódásunk kölcsönös, de igazából alig ismerjük egymást. Nem lehet két külön életet így ripsz-ropsz összekötni. Maga majdnem a szomszédom, és az idő... Tudja, mi két dimenzióban élünk.”
Ábrázolásképpen Simon fölemelte a papírt, és hirtelen fölvillanyozva előszedte fizikatanári tudását: „Nézze csak, Éva! Hány oldala van ennek a papírnak?”
A nő követte szemével a férfi nikotinos mutatóujját: – „Egy-kettő.”
„Igen. Ez a két dimenzió. A mi két külön életünk. Most csavarok rajta egyet. Nos, a kisujjával – az elfér – finoman tapogassa végig a felületét... így ni... Lám, csak egy van. Egyetlenegy! A kettőből így teremthetünk egy, két külön élet dimenziójából egyetlenegy dimenziót!”
„És még azt mondják, a magas fizika érthetetlen. Bár a dimenziók egyesítését nem tanították az én gimnáziumomban.”
„Nem tudtak a Möbius-Stripről.”
„A megcsavart papírt így hívják?”
„A teret is aminek a modellje a papír, az élet.”
Egy hónapon belül összeházasodtak. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A negyvenéves nőnek méhrákja volt. Áttételes.
Másfél év alatt elköltözött egy új dimenzióba.
Hatvanhat éves férje követte.
„Megszakadt a szíve” – mondta az öccse.
