A kora tavaszi hűvös eső csapkod, fecseg a cserepeken. Az ólmos felhők szinte a házak tetejére ülnek, leszorítva a füstöt, sejtelmes, ködös világgá gyúrják a tájat.
Ablak mögül, fűtött helyen elviselhető a borzongató idő, bár ilyenkor csak a szerelem és a gondolatok képesek szárnyalni. A szerelem a maga vakító palástjába bújva most szendereg egy kicsit, összekuporodva várja a holnapot, mert mindig van jövője. A gondolataim elveszett időkben járnak, kört körbe repülve és csapongva, mint a madarak.
Tegnap, húsz év, nem számít, mert mind, mind már a múlt. A Colosseum romjai között pont úgy nem hallom már a tömeg üvöltését, mint ahogy nem hallom már a tegnap elhangzott biztató szavakat, a nevetéseket, vagy az életeket marcangoló súlyos problémákat. Elfoszlottak, de bennem megmaradnak az emlékek, míg fizikai korlátaim végképp be nem omlanak, és magam is emlék leszek valaki emlékezetében.
Felötlik előttem egy ismerős, penge élű, szakállas arc. Olyan gyöngédséggel kezelem az emléket, hogy megborzongok bele. Teste már hamu, lelke az égben, a földön maradt emlékezete én magam vagyok. Csendes szavai, mély szeretetről tanúskodó ajándékai, mozdulatai, történetei, ő maga az én múltam, nézése az én tekintetem. Fülelve hallgattam lassú folyású anekdotáit, a csattanós történeteket fanyar humorral, megfontoltan, mély iróniával adta elő. Hozzám, hozzánk kötődtek a szavak, elbeszélése közben mozdulatokká váltak a történetek, mesélt a keze, teste és a szemei. Többször hallottam már őket, néha elmondta az egész történetet, néha egy-két szóval csak utalt valamelyikre, de ekkor már mindenki tudta miről beszél.
Olyan hangulattal, meggyőző erővel bírt, hogy néha két-három mondatával már a kacagást röpítette hallgatósága közé. Csibészes mosoly kísérte a történeteket és néha éles humorával önmagát sem kímélte. A könyvek felé tolta ezzel az elmém, mert a mesékben is a szavait kerestem. A nagy mesélőtől így kaptam meg az olvasás igényét és szeretetét.
Egyszer ezüstpénzeket kaptam tőle, mindegyikhez egy lágy hangú mese tartozott. Királyok, háborúk, vitézek keltek fel sírjukból, csak azért, hogy ámulva hallgathassam a hőstetteket. Ezek után szívesen olvasgattam a numizmatikáról is, szívembe markolt a kézzel is megérinthető múlt. Különleges varázsa van számomra annak az érzésnek, hogy olyan tárgyat érinthetek meg, amelyet előttem ember kétezer évvel ezelőtt vett kézbe először.
Nincsenek már meg ezek az érmék, kötelességemnek tartottam felnőtt fejjel tovább adni őket. Magát az érzést féltékenyen őrzöm és tudom, akinek tovább adtam a pénzeket, ugyan így érez! Hosszú az út addig, amíg a tárgyak keltette érzések már akár tárgyak nélkül is fennmaradnak.
Kinézve az ablakon, már látom, hogy a felhők között néhol áttör a nap, furcsán, varázsossá világítva a ködös tájat. Ő itt ül mellettem, szinte látom a mosolyt az arcán, ahogy aprót bólintva jelzi, tetszik, amit lát. Mozdulatai az én mozdulataim, szemeimből ő is nézi a világot.
Soha nem lehet elveszíteni, akit szeretünk, én tudom, hogy soha!
