Édesapámnak
Zizzenő széna, döccenő szekér
a dűlőúton kanyarog tova,
előtte a gazda mendegél,
bakancsán ujjnyi az út pora.
Hátrakulcsolt csontos két ökle,
ujjai közt ostornyelet forgat,
mögötte kocog két almásszürke
s nagyokat bólint minden bokornak.
Körötte nagy, hallgatag mező,
sehol közelben teremtett lélek,
ismeri a nyugvó nap, s a kelő,
fényt szór rá a hallgatag ég fent.
Halad az ember, halad a szekér,
föld müvelője Ő, föld Ura,
árnyéka csaknem az égig ér,
az estével együtt ér haza.
