Homályt gondoz az alkony a titoktartó tájon.
Dombra kapaszkodó házak gondjait faggatom.
Őszinte hírt hordoz a szó, hát csókolja szájon
azt is, akinek búját boglyázták az udvaron.
Néma tetők lehelnek késett szusszanással,
fészket talált a tócsa, és kotlónak szálló nap
repdes kosarában, szinte kotkodácsol, szárnyal,
és kikölti sárga csibéit, a csillagokat.
A lélek forró lejtőjén emelkedő eszme
éber féltéssel pártolja a felelősséget.
A közömbösség most lyukba bújna szégyenkezve,
ha látná már, hogy a gyertya a körmére égett.
Az óvatos út elindul, gödröt, követ keres,
keres, mint folyton költöző tanár meleg szobát,
ha került végre egy addig kéretett szekeres,
aki sohasem fogta be még ingyen a lovát.
