Meghajtom fejem a könnyek súlya alatt,
Hol a lélek sebeit gyógyító tüzes akarat?
Ereimben ezernyi vad ló őrülten vágtat,
Letaposva álmot, vágyat, s győz a bánat.
Folyókkal folyok álmatlan sziklák közt.
Felszállok a holdra, s bánatomban ott ülök.
Mellettem elszáll egy fényes kóbor üstökös,
Elragadva lelkem vele a végtelenbe repülök.
Szállhat-e szabadon, szárnyakon a gondolat,
Vagy csak a költő az, ki bátran álmodozhat?
Miért hiszem azt, hogy az élet rabság nekem,
Csak nekem - csak nekem - a halál a végzetem?
Ábrándozol rossz sorsodért a szenvedésért,
Kínozod önmagad, s megerőszakolod lelked,
S élsz kicsikarva pár hitvány boldog percért,
S imádkozol hétfőn egy boldogabb keddért?
Illúziók erdejében eltévedt szegény legény,
Kit démonok kéjtánca varázsolt hófehérré.
Ébredj álmodból, alattad nincs is gyékény,
Felhők ölén alszol a képzelt balsorsodért.
Óriások és törpék, emberek és vad eszmék,
Remények, álmok, meztelen tövises virágok.
Az élet rózsáit csak letépni büntetlenül, átok.
Gyémánttal kevert bűnök rám ti hiába vártok.
Csalfa tükörből olykor néha magamra nézek,
Úgy sajnálom, hogy én csak a tükörben élek.
Repülnék veled, s mint te, a végtelenbe nézel,
Talán a világokon át én is megtalállak téged
