Magányomnál mélyebb magányba
– mikor az alkonyat szemez –
úgy menekülök a lankákra,
mint aki oldozást keres.
Futok, futok és nemsokára
mint zápor ömlik a sötét.
Az est ezernyi esőszállal
kutatja már a föld szivét.
Kutatom én is! Meg-megállva,
a bánatommal kutatom,
mint kígyó fonódik a tájra,
mint órjáskigyó, bánatom.
Eddig a szivemet próbálta,
a tájra veti most magát.
Fölcsap a lombok közé árnya:
rémülten szállna már az ág…
Magányomból mélyebb magányba –
itt vagyok már a fák között.
Megpihennék… s úgy nézek hátra
lihegve, mint az üldözött.
Magány ez? Rátört a lankára
s mint én, a füvek közt liheg
a város, mely árnyakká válva
futott velem: lármás szinek
kavarognak már körülöttem –
nem lesz soha feloldozás?
Hiába futok, fut mögöttem,
hol éltem, város, utca, ház
s követ a szó, fülembe csengve.
S emlékeim, mint vérebek!
s egy tekintet kisér esengve:
soha, soha nem lelhetek
magányomnál mélyebb magányra,
nincs börtön, mely feloldana!
Mint pásztor, kit követ a nyája,
elindulok lassan, haza.
Nem ver már zápor. Mozdulatlan
tócsa az estéli sötét.
Megyek és nesztelen, nyomomban
jönnek a fák, a szél, a rét.
