Nem oldódik fel hát soha ez a keserv?
Csöndes megtérésem alázattól félszeg:
ezüst lankáidra vers, ó gazdag tájék,
vigasztváró szívvel, íme visszatérek.
Mily boldog a vándor! Miként vidám ebek,
hancurozó szellők szaladnak elébe –
szétfutnak a felhők: árok ne botlassa
lépteit, égő hold kúszik föl az égre.
Lehulló levelek futkosnak a szélben,
halk ujjongva viszik a hírt házról házra –
boldog döbbenettel tekint szét a vándor,
öröm pírja gyullad porlepett arcára.
Mily boldog a vándor, kit nevén szólítnak
a sort-álló halmok – ám én úgy térek meg
szorongva, félősen, miként mostohához
a nyelvöltögetve elszaladó gyermek.
Vers, mostohám voltál, ajándékos kezed,
ízes gyümölcseid felém nem nyújtottad.
Bolyongtam földeden – tüzeidnek hamvát
kegyetlen marokkal arcomba sujtottad.
S elnémult ajakkal mégis visszatérek
dús lombjaid alá – szellők zsibongása
ringassa szivemet, oldódjék fel sorsom
égi harangodnak örök zúgásába.
