A parkban ült, és arcát a nap felé fordította. Szemét lecsukva süttette magát, kihasználva a téli napokon oly ritka jelenséget. Nem nézett senkire, nem törődött semmivel, csak a napsugárral mely égette arcát, és a dallammal, amely ott motoszkált a fejében, elő-előbukkanva, megzavarva gondolatait, koncentrálását a munkára, beléhasított a tömött buszon, a reggeli újságot olvasva és már éjszaka is a fejében lapult, csendben, várva az alkalmat. Így hát most, lehunyt szemmel, arcával a nap felé fordulva, dúdolni kezdte az ismeretlen, mégis mintha ismerős dallamot. Csak pár ütemet tudott, de azt addig-addig ismételgette, amíg már maga is biztos volt benne, hallotta valahol egészen régről, egy elfeledett, talán soha nem is létező múltból, abból a múltból, amelyet eltemetett, és amelyre soha nem akart vissza gondolni.
Aztán hirtelen, mintha kést szúrtak volna a szívébe. Kinyitotta a szemét egyenesen belemeredt a napba, amely elvakította. Szemei könnyekkel teltek, megpróbálta kipislogni őket, igyekezett átlátni a fényen, de csak villódzó vörös és kék foltokat látott, mintha az álom egy pillanatra keveredett volna a valósággal, mintha nem is a parkban egy padon ülne, hanem messze valahol a képzelet világában járna, valahol a múltban, amely fájó és gyötrelmes.
Dühöt érzett. Haragudott a napra, amely édesen csábította, a dallamra, amely emlékeket idézett, és saját magára, hogy bedőlt ezeknek a trükköknek, hogy engedett, hogy átadta magát valaminek, amiről régóta tudta számára nem hozhatnak jót. Évekkel ezelőtt elzárta a múltat, nem hagyott egyetlen kis átjárót sem, felégetett és lezárt minden hidat. Új életet kezdett.
És akkor ez a buta kis, látszólag jelentéktelen dallam lerombolt minden gátat, falat, amit maga köré épített.
Hogy történhetett ez? – kérdezte magától, miközben könnyei makacsul kitartottak.
Összekapkodta táskáját, igyekezett, minden erejével azon volt, hogy kiverje a fejéből a buta kis dallamot, amely egyre csak felbukkant. Erőnek erejével koncentrált a munkájára, a bevásárlásra, a családra, de ha kicsit lazított, engedett, a dallam előbukkant és édesen csábította. Estére már sírhatnéka volt tőle. Hiába kérdezte férje, mi a baj, nem volt képes megfogalmazni. Csak zokogott, mert a dallam fájt, mert a dallam édes volt, mert a dallam valami olyasmit idézett fel, amire nem emlékezett már nagyon-nagyon régen.
Ébren hánykolódott az ágyban, férje aggódó tekintetétől kísérve. Már tudta, nem győzheti le, nem kerekedhet a dallam fölé, mert az mondani akar neki valamit, valami fontosat, valamit, ami megváltoztatja az életét, így hát hagyta, hogy előbukkanjon, hogy kiteljesedjen benne. Akkor jött rá, amikor elkezdte halkan dúdolni a lágy, gyengéd dallamot, az altatót, amelyet édesanyja dúdolt neki sok-sok évvel ezelőtt és ahogy egyre másra jutottak eszébe a sorok, valami megmozdult benne, egészen mélyen, a teste legmélyén, és már tudta, tudta mit jelent a dallam, mit jelent az emlék. Tudta, hogy annyi év, annyi sikertelen próbálkozás és kudarc után, most végre gyermeket vár…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése