Néma csend borult a házra. A sötétség mindenhova behatolt, minden zugot kibérelt magának. Nem maradt ki semmi, se a szekrény belseje, se az ágy alja, de még a padlásfeljáró sem. Kint az udvar is rémes árnyakat rejtett, fa tövében bujkáló manót, fűben futkározó koboldot, szörnyet, sárkányt, kígyót. A ház hatalmas lett, a kert óriási, a sötét pedig átláthatatlan és áthatolhatatlan, mint a várakat körülölelő kőfalak.
Egyedül volt otthon. Nem szeretett egyedül lenni. Ha magára maradt estére, mindenhonnan veszélyes ellenség leskelődött rá. Pislogó szempár az ablakban, vérfagyasztó sikoltások az udvar öreg, odvas fájából, meg-meglebbenő függöny mögött bujkáló gonosz lények. A legszívesebben a fejére húzott takaró alatt töltötte az éjszakát, virrasztva, rettegve, míg édesapja haza nem ért.
– Biztos nem fogsz félni egyedül? – kérdezte tőle apja minden alkalommal, és ő mindig magabiztosan rávágta: – Ugyan, apa, hiszen már nagylány vagyok! De amikor az ajtó becsukódott, és a házra sötétség szállt, a magabiztosságot a félelem és rettegés váltotta fel. Annyira félt, hogy minden este kis híján belehalt, mégsem merte megmondani apukájának. Fejére húzott egy takarót, és alatta reszketett, de tudta, a takaró nem védheti meg a gonosz manóktól, a szörnyektől, a hangoktól, amik akkor is susogtak..., az öreg rozoga lépcsőtől, amely recsegett, a kopott padlótól, ami meg-megcsikordult, az ablak üvegén megkoccant faágtól és a függöny mögött bujkáló lényektől…, mert a függöny mindig újra és újra meglibbent. Hiába szaladt oda, hogy leleplezze a bujkálót, hiába kukkantott elemlámpával az ágy alá, szekrénybe, padlásajtó mögé, soha nem látott senkit. És ettől aztán még jobban megijedt. Ha ilyen gyorsak, ilyen fürgék, hogy fogja tudni megvédeni magát?
Egy nap édesapja felment a padlásra és egész délután kutakodott. Már egészen bealkonyodott mire előkerült onnan, kezében egy furcsa, tiritarka rongykupaccal. A kislány kíváncsian követte édesapját a szobába.
- Tudod, mi ez? – kérdezte aztán tőle, de a kislány csak a fejét rázta. Fogalma sem volt, mi is lehet az a kupac összegyűrt, színes rongydarab, de nagyon kíváncsi volt rá. Ekkor az édesapja kihajtogatta, és láss csodát, egy gyönyörű, apró kockákból összevarrt takaró volt az.
- Ez egy takaró – kiáltott örömében a kislány.
- Ez nem egy akármilyen takaró ám – mondta neki az apukája –, ez egy varázstakaró. A nagymamám csinálta, amikor annyi idős voltam, mint most te. Én nem voltam ám olyan bátor, de ez a varázstakaró megvédett mindentől. Persze tudom én, hogy neked nincs szükséged rá – mondta az apuka –, de ha másért nem, hát azért adom neked, mert olyan szép – és kislánya csillogó szemét látva elmosolyodott.
A takaró puha volt és meleg, apró színes kockákból nőtt hatalmassá, ahogy a kislány a fejére húzta, szinte átölelte. Benne volt a nagymama vigyázó érintése, édesapja bátorsága, benne volt a csoda, amely nem engedett az éjszaka árnyainak, amely kizárta és távol tartotta a gonosz lényeket, amely meleget és biztonságot adott. És a kislány attól a naptól fogva már nem félt a sötétben, nem reszketett és nem hallotta a hangokat sem, amik susogtak, zörögtek és kopogtak, mert a takaró elfedte ezeket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése