(magunkért)
Pusztákról jöttem. Nem kiáltani,
csak várni riadtan, s hallgatni tudtam ott.
Zúgó szelek, száguldó viharok
rémítettek, villám csattogott.
Ezer nyöszörgő, csapzott bokor
hajolt a földre, mélyre, mélyre,
gally hullott a
rozzant sövényre,
s bújt a vackára minden élő.
Ott voltam én is: egy rettegő
parányi lény.
Ült benn riadtan egy kopár
üregben szívem, égő szívem:
aprócska szentjánosbogár.
Pusztákról jöttem. Egy darabban
hoztam szívem ki,
aprócska bár: ilyen-amolyan.
Nem csillag. A csillag fenn és messze van.
Elhoztam mégis. S odaadnám
a fényért, hogy van,
a mosolyért, hogy legyen.
Égő pici láng fű között:
olyan, amilyen.
Nem szárnyaló sólyom,
vagy zúgó harang,
vagy síró sirály. Nem.
Csupán egy bogár, amilyen, olyan.
S nem csillag.
A csillag fenn és messze van.
Pusztákról jöttem. Nem kiáltani,
csak várni még, még hinni akarok.
Néhány dalt, néhány furcsa mesét
adni szeretnék,
adni tudok.
Aprócska szívem ráteszem, ha kell:
többet nyomjanak a könnyű dalok.
Égjen, mint csöpp szentjánosbogár,
alig villanón,
lenn a fű között.
Legyen gyertyaláng, vándor-öröm.
S ha sötétedne az ég kék tava:
hűs rengetegben kunyhó ablaka!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése