Hegyen erdőtűz, mezőn árvíz,
néha gyötrelem, lehet láz is.
Olyan erősen gondolok rád,
ahogy a harmat tapad hozzád.
Olyan távol vagy – megkereslek,
felhő fut így a gyökerekhez.
Végzem ezer emberi dolgom,
más sóhaját vérembe oldom,
más örömét dajkálva védem,
s rabul ejt valami szemérem,
amint felhőket messzehordó
szélben ágáll a napraforgó,
botolva lép feléd a járás,
testemnek minden hanga szállás
gondjaim közös földbe hullnak,
gyűrűt vetnek, majd elsimulnak,
renddé zökken a fejveszettség,
feszülő egem – kötelesség!
Szeress, életem, kínom illan,
makacs a szerelem gondjaimban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése