Leé József: Egy pillantás az égre

Szerettem volna szépen, rendben élni.
Hiába volt –
a rend mindegyre elkerül.
A Földön élek, és nézzek bár az égre,
mióta? mért? – de jól eszembe vésve:
ott fent az űr.
Szép és hideg. Lélektelen,
a káosz vesz körül.

Úgy kéne mégis, tisztán, rendben élni.
A földön lépek, cipőmre sár kerül.
Zoknim mosom –
lavórnyi langyos víz, tenyérnyi szappan,
az udvaron szárítni drót feszül.
Későre jár, s egy pillantás az égre,
jó lenne tudni: borul, vagy derül?

Jó lenne tudni – itt lent, magamra hagyva.
A nyári ég
ezer csillaggal ott felül.
Hát ennyi, kész! A zokni tiszta,
felcsíptetem, sorsát az égre bízva.
Sajátomat? – nem kérdezem.
Nem válaszol. Mióta? Mért?
Lélektelen.
Végeztem is. Állok tovább, se kinn, se benn.

Lehetne így is, földhöz ragadtan élni.
Későre jár –
az ébrenlét már álommal vegyül,
Ott fent az űr. A zokni tiszta.
Nincs vége még, a szív nem csendesül:
ha tévedés, ha mégis van, ki lakja?
Nem látom át –
ott fent a rend, a káosz itt, belül.