A kavicsok közt egy kék színűt kerestem.
Ki tudja mért? –
talán mert szürke volt az ég,
és jött az ősz, és közel járt az este.
Léptem előtt a szemem csak azt leste,
s fohászkodtam: adná az ég!
Ha egy kerülne, több is, mint elég.
A lábam túrt a színes tarkaságban,
előttem állt
egy elvesztett, egy szétgurult világ;
ezernyi kincs, gyerekkor lázas álma,
gyöngyházfényű, opálos, barna, sárga…
Én nem tudtam – a kék ily ritkaság,
s fohászkodtam: most segíts, Uram!
Lásd be végre, nem adhatom alább!
Mert itt az ősz, és közel már az este.
Elveszett – a gőgöm nem kereste.
Én azt hittem, a kék csak semmiség…
és közben lassan szürke lett az ég.
S fohászkodtam: még egyszer megbocsáss,
elismerem, hogy én voltam hibás;
egy kéket adj,
mi őrzi még a nyári ég színét!
Felveszem,
s a büszkeségem meghajlik feléd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése