A drága föld színtelen,
de terem szőlőt, almát,
búzát, napraforgót,
mint a sivatagi kutak
homálya elapadt
a gyönyöre, már nem
öltözteti öregedő
lelkem, a szellem
vendégei idegen
tanyákon keresik
a tudás szentélyét,
az Olimpuszig már
nem lát el szemem,
szépségét elnyelte
az éj, kietlen a
táj, nem álmodik
már a lelkem.
Átok-e vagy áldás?
Köves barikád?
Vagy igét őriző oltár?
Ősi humusz.
Belőle nőttem én,
Belé is süppedek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése