Apa, félek – súgja – félek, hogy a világ megváltozik. Hogy már soha nem lesz olyan, mint amikor megszülettem. Félek, hogy már sose fogom megismerni azt a kabuli kis utcát, ahol azon a bizonyos éjszakán anyával találkoztál. Hogy nem járhatok a nyüzsgő és színes piacon, amiről annyit meséltél esténként, amikor rám tört a szomorúság. Félek, hogy nem találkozhatok az öreg hazara árussal, akiről annyi vicces történeted volt. És félek, hogy nem ismerhetem meg azt a férfit, aki az életét kockáztatta, hogy Pakisztánba szökhessünk.
Apa, én félek. Félek, hogy sohasem láthatom már a homok színű házakat a lemenő nap fényében vagy az utcán sárkányt eregető gyerekeket, az eltakart arcú lányokat, amint iskolába mennek, mert nem lesznek iskolák és az emberek rettegve lépnek az utcára. Félek, hogy nem látom a házak felett a kék eget, mert házak sem lesznek. Félek, hogy már soha nem fogom megismerni, milyen érzés lehet az arcomat a sivatag felől fújó homokkal terhes, meleg szélbe fúrni.
Apa, én félek. Félek, hogy örökre megváltozik a világ, amelyiket még meg sem ismertem. A sok csodát, amiről meséltél, a hatalmas ókori emlékeket, amiket képeken láttunk, és mindig azt mondtad, egyszer elviszel oda. Már nem ismerhetem meg soha. És félek, nagyon félek, hogy már sose fogom megismerni a népem múltját és a sajátomat. Hogy nem fogom megtudni, ki is vagyok én, honnan is jöttem, és miért születtem erre a világra. Félek, hogy minden semmivé lesz, mert valami kihal, valami nagyon fontos elveszik a világból. És nem tisztelik a hagyományokat. És nem tisztelik az életet sem.
Apa, én félek. Félek, hogy másként néznek rám. Másként kezelnek. Apa, tudom, hogy én más vagyok. Idegen ebben az országban, amelyet otthonomnak tartok, és mégis betolakodóként bánnak velem, amikor rám néznek, mert csak egy muszlim lány vagyok. Nem ember, csak egy muzulmán. Egy csavargó. Egy senki.
Apa, én félek. Félek, hogy nem marad semmi, csak a fájdalom, a bánat és az érzés, hogy nincs többé az élet. Nincs az az élet, amire születtem. Félek, hogy elvesznek az álmok. Az álmaink. Hogy el kell hagynom a világot, mert már nincs semmim és senkim. Félek, hogy bár meg sem mozdulok, kívülálló lettem, valaki, aki nem illik sehova. Haza nem mehet, mert már nincs olyan, hogy haza, nincs otthon, csak félelem, rettegés, megaláztatás és halál van. És nem maradhatok, mert nem kellek, nem illek ide, kívülálló lettem. Egyik pillanatról a másikra változtam át valami félelmetessé, megvetendővé. Nem érdekli őket, ki vagyok, milyen álmaim vannak, mit érzek, mire vágyom, mennyit tanulok. Csak betolakodó vagyok. Egy menekült, aki nem illik sehova. Egy felesleges darab a kirakósba.
Apa, én félek. Félek, hogy elveszek. Hogy eggyé válok valamivel, amit nem is ismerek. Hogy eltűnök, elfelejtek önmagam lenni. Már nem egyetemista vagyok, aki fél életét itt élte. Aki dolgozik és tanul. Már csak egy színes bőrű lány vagyok. Egy menekült. Egy ingyenélő. Egy rákos daganat a társadalom testén.
Apa, félek, nem tudom, meddig vagyok képes ezt a terhet cipelni. Félek, összeroskadok. Félek, nem leszek többé. Félek, hogy elvesztem a hitemet. Nem Istenben. Nem Allahban.
Az emberekben….
Dublin, 2015. szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése