A tegnapok átka ragadt
erre a szegény világra,
s hurcolja szégyenét az ember,
mert szólni fél
és tenni nem mer,
hát cipeli egyre szégyenét.
Mondaná keservét…
ám süket fülek vannak
tenyérrel tapasztva
s vaksi szemek
bámulnak bambán magasba,
titkolná bélyegét,
rongyait magára aggatja
és nehéz keservét
csak a szélbe kiáltja.
Viszkető szegénység
pírt lobbant az arcokra,
mint koszos inget
hajítaná a nyomort árokpartra,
s örül, ha egyetlen ruhája
ágyékát még takarja.
Koszos képű gyermek
száját erősen törli
a megmaradt korty víz után,
és sóhajt oly nagyot,
mintha édes tej csordult volna
végig, kiszáradt torkán.
Anyó keze kukába kérezkedve
rongyok után kutat,
(míg cselédként élt
nem ismert szégyent)
ma szemét lesütve keres másik utat.
A tegnapok átka
rántott levesből köszön felénk,
cukor helyett
ma egy mosoly is elég,
és cipeljük tovább
a tegnapok szégyenét,
míg szívünkből örökre
eltűnik a megértés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése