Ujjam hegyén
vagy,
végtelen,
éjszakámba rajzollak,
tágra nyílt szememben
holdam légy,
távolillatú,
sejtelmes éncsillagom,
veled lüktető
éjmagam
világa.
Sötétembe
feledett rezgő
húr
kifeszülve
én és én között,
mérhetetlen
idő távolából
pendülő
hang,
mélyből
mélybe.
A megfellebbezhetetlen
létezés.
Semmin
és mindenen
túl
zeng.
Akárha volnál,
s lehetnék
te,
kő,
víz,
surrogás,
nyújtózás
tőled
magadig,
tengermoraj,
éjcsend,
a mindenség
hallgatag rendje
ez a zengés,
ez a mély
elült viharok
harmóniája.
Éjszakámba rajzolsz,
ujjad hegyén
vagyok,
tágra nyílt szemeden,
könnycsenddel
porrá őrölt
csillagmagam,
távolillatú,
zengő
éjvilág,
sötétből
sötétbe
ébredek,
s enyém a tudás:
homlokom mögött
félig hitt istenek
súgnak.
