-részlet-
Ha van is tudománya, maga a nyelv nem tudomány. Elsőrendűen: közlés és összeköttetés.
Kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak,
s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára.
A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet.
Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet,
ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is, és visszájára fordul művészete.
Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja –
előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul...
A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere,
s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés,
nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés.
Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd véghetetlenül több is,
mint a szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák.
A világ is „beszél”, csak meg kell hallanunk a szavát.
Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással.
Tehát újra csak: nyitottsággal,vagyis szeretettel.
De minden beszéd legmélyén csönd lakik. Isten minden beszédet felülmúló csöndje,
az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván,
hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az Ige testet öltött közöttünk.
Ezért írhatta Pierre Emmanuel hasonló, de sokkalta gazdagabb elmefuttatásai során,
hogy „minden gondolat – emberi szó – erőfeszítése végső határán: imádság”.
S ugyaninnét Simone Weil nagyszerű definíciója a költői zsenialitásról, mely szerint
„zseni az, aki szereti az igazságot, még akkor is, ha nem jutna tovább a puszta dadogásnál”.
A nyelv elsőrendűen nem a nyelvészet, még csak nem is a költészet, hanem az ember
megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja.
A többi csak irodalom, és csak filológia.
(Új Ember, 1968. november 24.)
