Pulzáló karcsú vonal -
a virtuális papír
szívdobbanásai.
Leszámolt korok
ízetlen,
konok képei űznek,
űzöm én,
magam,
lebegve a semmiben;
meg nem rajzolt hátterek előtt,
a kép közepén
állok,
kénytelen főszerep.
Színpadok égtek,
a leszaggatott
függönyök megszaladt
nejlonpatakjain
szivárványt táncoltak
a statiszta
fények.
Nyíló lángvirággal
lettek porrá a
világot jelentő
deszkarétek.
- világtalan.
S milyen rég
elhalt
az utolsó taps
is bennem.
- világ, ha van,
kenyérre kell
a józan gondolat,
holnap holnapot
teremteni kell.
De mi lesz,
ha
a
világ ma van -
Pulzáló, karcsú
vonal.
A virtuális papír
szívdobbanásai.
Most mégis fölötted
a kurzor,
nézlek;
valahonnan egy vacokból
indul,
mit ha meglódult,
annyiszor
sarokba küldtem,
rögtön tagadtam,
pedig hányszor keltem
vele, és nélküle
feküdtem.
Neve van.
Ringatom.
Szól.
Pulzál,
szinte hallom.
Kemény vagyok,
szinte koppan.
színpadot ácsol,
s valahol darabokban
tán készül,
- meglop, hogy
adjon,
néven szólít,
hogy „ha” ne maradjon:
az érzékek irodalma.
Az elvétett betű törölhető,
a hang más.
Neve van.
Ringatom.
Szól.
Egy vacokból
indul.
Valami szín,
valami
zsongás.
Valami háttér,
örökföld-zene
a virtuális papír
óvatos,
tán félreértett,
de új
szépüzenete:
a világ
most
van.
