A magány olyan, mint a régen
készülő eső, alkony ellenében
a tengerből kél, s át a messzi réten
honába föl, az ég felé tolul.
S az égbe érve a városra hull.
Megáll a semmilyen órán, szemelget,
mikor hajnalba fordul minden utca,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva búsan magát félrehúzza;
mikor egy párnak gyűlöletbe fúlva
hálniok mégis egy ágyban, együtt kell:
a magány akkor elfoly a vizekkel...
Kányádi Sándor fordítása
