(parafrázis Radnóti versére)
Régóta készülök elmondani neked a lényeget,
hogy kábán-áradó, zsibbadó létemmel szeretlek;
százéves, megkövült csigaház bennem az életed,
és oly cáfolhatatlanul józan - akár az egyszer egy.
A mályvaszín, kékbe hulló est hangoddal megtelik,
langyos éj paskolja a Hold ezüst-szín nyalábjait -
és mint kedves álmok, mit elfelejtünk reggelig -,
a süppedő sötétben tarkómon érzem hűsítő ujjaid.
Hogyan mondjam el, mily sötéten hallgat az éj
nélküled, az egymásba metsző vonalak, akár a te,
úgy az én kezemben is: érted s tőled bölcsen zengenek.
Késő van, elalszol, házak felett lassan megszületik
a fény - olyan vagy most, mint a kalászban szunnyadó
kenyér. De itt minden téged dicsér: a halványkék
porcelánedény az asztalon; a polcon az aranygerincű
kötet csak rólad mesél; még a sárgaszemű lámpa is
bágyadt fényét csak a semmibe veti, tudja jól,
halkulni kell, két szemedet az új reggelre még
nem nyitottad ki. Benned alszom én is, vigyázol rám:
talán marad elég időm elmondani, milyen az, mikor a
méregzöld repkény vígan fut körbe a platán derekán,
s a kölyökszelek megmártóznak a hamuszínű estben;
boldogan kering a vér áldott testedben, s hálás vagyok
minden élőnek, hogy most itt alszol mellettem.
Elmondhatom-e még, mielőtt mellemre nyirkos föld
nehezül, hogy nincsen erőm a lélek fölött – egyedül...?
Hogy te vagy nekem az egyetlen jobb sors záloga,
fehérbőrű nyírfaág, szerelmem rejtett csillagzápora,
ki hogyha nincs, ködbe vesznek a fénylő országutak…
Mit mondhatnék még? Olyan vagy, mintha sejtelmes,
mély kút aljára néznék - és csodálnom kell, ahogyan
pilláidra halkan és szelíden mélyül rá a sötétkék.
