Még alig volt 13 éves, amikor a nagybátyja férjhez adta. Így tudott tőle a leghamarabb megszabadulni. Különben csak nyűg lett volna a nyakán. Neki persze nem sok beleszólása volt. Sem ebbe, sem másba.
A férje azon a nyáron töltötte be a 72-t. Ő volt a harmadik és egyben a legfiatalabb felesége. A többi nő elfogadta, de be, soha nem fogadták maguk közé. Tudták, a férfinak új asszony kell, aki fiút szül majd neki. Ezzel nem vitatkozhattak. Mással sem nagyon.
Soha nem járt iskolába. Mint ahogy egyetlen muszlim lány sem járhatott akkoriban. A törvények, a vallás nem engedte. Amíg a szülei éltek, sok mindent megtanult. Írni, olvasni, és nem csak az anyanyelvén. Tanították angolul is. Szerette a könyveket. Épp ezért nem értette, nem tudta elfogadni, hogy nőként, pont a saját országában, nem csinálhatta azt, amit a legjobban szeretett volna. Dönteni a sorsa felett.
Egy éjszaka betörtek a házukba és elvitték a szüleit. Kirángatták őket az ágyukból, betuszkolták egy autóba, és elhajtottak velük. Soha többet nem hallott felőlük. A nagybátyja vette magához, de csak hogy gyorsan férjhez is adja. Elég éhes szájat kellett neki magának is betömnie, és a fiatal lányért pedig jó kis hozomány ütötte a markát.
Lassan szokott bele a mindennapokba. A megaláztatásokba, verésekbe, a munkába. A nappalokkal nem volt baj. Az éjszakáktól azonban rettegett. Amikor a férje meglátogatta a szobájában. Nem tudta elviselni az érintését, amely durva és erőszakos volt. Arcából, testéből ápolatlan, savanyú, dohány- és alkoholszag áradt. Amikor magára maradt, elkeseredett tehetetlenségének könnyei áztatták arcát. A napok múlásával egyre jobban és jobban undorodott férjétől. És saját magától.
Egyszer próbált meg elszökni. Elkapták, még mielőtt kiért volna a kapun. Férje elverte. Megtehette. Eltört a karja, az állkapcsa, a medencecsontja. Megértette az üzenetet. A fény lassan kihunyt a szemében, a tűz hamuvá porladt lelkében. Mire elfogadta sorsát, hosszú évek röppentek el mellette.
Három gyermeket szült. Egy lányt és két halott fiút. A második után a férje többé nem kereste. Végre megszabadult az éjszakákon át tartó rettegéstől. De addigra lelke már halott volt. Mint eltemetett gyermekei.
Tíz év telt el azóta, hogy férjhez ment. Tíz év, amely mély és kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. A sötét és kiábrándító hétköznapokban egyetlen reménysugár ragyogott. A lánya. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ugyanazon sors vár rá is, mint minden nőre abban az országban, amely annyi gyötrelmet és reménytelenséget rejtett magában. Tudta, de mégis napról napra újra éled lelkében a vágy arra, hogy megváltoztassa a végzetet. Már csak ez tartotta életben.
A férje ragaszkodott hozzá. Férjhez kell adni, mert épp jó korban van. Tízévesen, már elég érett ahhoz, hogy feleség legyen. Később már nem fog elkelni ennyiért. És ebbe nem lehetett beleszólása senkinek. A döntés a férj, az apa joga. Ha akarja, férjhez adja, ha akarja, megöli. Így rendelik a törvények, az évszázados hagyományok.
De ő akkor is tudta, az élete árán is megvédi gyermekét. Ha egy halvány esély van rá, akkor megpróbálja. Akkor mindenképp vállalja. Érte.
Éjszaka lopakodtak ki a ház hátsó ajtaján. Egészen a katonai táborig futottak. A kislány zihált, alig bírt vele lépést tartani, de ő nem hagyta lemaradni. Nem hagyhatta. Az a külföldi férfi már várta őket. Véletlenül ismerkedtek meg a piacon. Összeszedte minden bátorságát, és belenézett a szemébe. Rögtön tudta, csak ő segíthet nekik. Nem sokat beszéltek. A férfi azt akarta, ő is maradjon velük. Rajta is segíteni akart, de ő tudta, neki már késő. Neki vissza kell mennie, mert csak így tudja megmenteni a lányát.
A szíve szabályosan kettéhasadt a gyötrő bánattól. Ahogy közeledett a házhoz, amely börtöne volt, már tudta, semmi sincs, ami életben tartsa. Ha a férfi állja a szavát, a lánya új életet kezdhet, máshol, messze innen, ahol nem kell lehajtott fejjel, szótlanul tűrnie sorsát. És soha többé nem tér vissza. A gondolatra összeszorult a gyomra. Ha a férfi nem jár sikerrel…, ebbe még belegondolni sem akart. Hinnie kell abban, hogy megérte a kockázatot, amit vállalt. Hinnie kell abban, hogy lánya megtapasztalhatja mindazt, amiről ő már álmodni sem mert. Hinnie kell…
Belépett a kapun. A férje az ajtóban várta. Nem volt nála más, csak egy vastag bot. Egy bot, amellyel tisztára mosta a nevén esett csorbát…
###
Nadiah
"…De ő akkor is tudta, az élete árán is meg kell védenie gyermekét. Ha egy halvány esély van rá, akkor megpróbálja. Akkor vállalja. Érte. A férfi azt akarta, ő is maradjon velük. Rajta is segíteni akart, de ő tudta, neki már késő. Neki vissza kell mennie, mert csak így tudja megvédeni a lányát…"
A portól, füsttől nehéz levegő mélységes szomorúsággal keveredve telepedett ránk. A sötét lassan fakulni, halványodni kezdett, miközben mi mozdulatlanul álltunk a kihalt, csendes utcácska végében. A kislány fekete kendővel elfátyolozott arcát könnyek borították, ahogy meredten bámult a semmi felé. Szabályosan fuldokoltam a bánatában, amely kézzel fogható volt abban a pillanatban. Apró tenyere hidegen, mereven markolta az enyémet, míg sorsunk lassan eggyé nem vált. Nehéz teher nyomta a vállamat, attól a perctől kezdve, hogy feltűnt az életemben. Amikor elterveztem a szökését, nem voltam tisztában a feladat jelentőségével. Nem mintha a tudat bármit is változtatott volna. Az anyja rám bízta az életét, lányába vetett reményét. Innentől kezdve én tartoztam felelősséggel érte.
Hosszú percekig álltunk így, a sötét és kihalt utcában, le sem véve tekintetünket a távoli sarokról, ahol a fiatalasszony fátyolba burkolt alakját elnyelte az éjszaka. Csak a kislány el-elcsukló hangon mormolt imája szakította szét a némaságot körülöttünk. Nem szóltam semmit. Ugyan mit is mondhattam volna, akkor, ott, neki? Hogy minden rendben lesz? Tízéves kora ellenére pontosan tudta, talán még nálam is jobban, hogy ami az édesanyjára vár abban a házban, amely eddig otthona és börtöne is volt egyszerre, az minden, csak nem rendjén való.
Megszorítottam a még mindig sírva imádkozó gyermek kezét, és az autó felé húztam. Az apró városka mögött a nap első sugarai aranyszínre festették a homokkal terhes levegőt. Ideje volt útnak indulnunk.
Az autó hátsó ülésén ültünk egymás mellett. A kulturális és nyelvi nehézségeink ellenére igyekeztem elmagyarázni neki mindent. Szerettem volna, ha megérti, mi történik vele, de nem figyelt rám. Maszatos arcát az üveghez nyomva nézte a kocsi mellett elrohanó tájat. Zord, komor sziklák, szürke, poros legelők, szamárháton utazó asszonyok, mocsokban játszó gyerekek, bagót rágó férfiak tűntek el mellettünk a semmibe. Az autó gyorsított, ahogy a főváros belseje felé haladtunk. Sofőrünk káromkodását lassan elnyomta a folyamatos dudaszó, amely az egész várost áthatotta. A kebab, az ürühús és a frissen sütött nan illata szállt a levegőben, nők rikácsolása, gyerekek sírása, nevetése töltötte meg az ébredező várost.
Néztem a kislányt, aki rémületén felülkerekedett gyermeki kíváncsisággal itta a látnivalókat. Hajáról félrecsúszott kendője láttatni engedte szép, mandulavágású szemét, olvasztott csokoládéra emlékeztető haját, könnyekkel áztatott arcát, gyermekien őszinte tekintetét. Összeszorult a szívem a tudatra, hogy az életét kockáztatom ezzel az őrült küldetéssel. Egy házasság elől menekítve a halálba is taszíthatom, egyetlen, félreértett pillanat alatt. És ettől megijedtem. Valóban képes leszek kiszakítani őt innen? Ahol a hagyományok, a szokásjog erősebb a törvénynél? Ahol minden mozdulatot a szent könyv szavai határoznak meg? Ahol egy nő élete a semminél is kevesebbet jelenthet?
Míg kísérőm a mindkettőnk számára szükséges iratok megszerzésén fáradozott, hogy a másnapi géppel átrepülhessünk a határon, mi egy helyi szállodában húztuk meg magunkat. Az egyszintes épületben nem volt se víz, se áram, se semmi, ami kicsit is a civilizációra emlékeztetett volna. A földre leterített pár szőnyeg és néhány párna jelentette az összes szolgáltatást. Várakozással és feszültséggel teli nap volt, amelyet az imára hívó mollah kihangosított, éneklően dallamos hangja szakított csak meg. A napi ötszöri imát leszámítva Nadiah a falnak támaszkodva, kendője mögé rejtett arccal, gondolataiba mélyedve ült. Annyira szerettem volna belelátni zaklatott lelkébe, hogy segíteni tudjak neki. Hogy megnyugtassam, nem érheti már semmi rossz, mert egy szebb és boldogabb világ vár rá, messze ettől a helytől. De vajon tényleg boldogabb lesz ott? Kit mondhatja biztosra, hogy így is lesz? Hogy ha kiszakítjuk a világából, meg fog tudni kapaszkodni egy másikban? Miért hittem, hogy olyan egyszerű az egész? Hogy csak átrepülünk egy földrész felett, és máris kisüt a nap? Elképzelni sem tudtam mennyire meg lehetett rémülve. Mennyire retteghetett a sok ismeretlen és idegen érzéstől, amely egyik pillanatról a másikra özönlötték el. Elképzelni sem tudtam, mert lekötöttek a saját félelmeim, a saját rettegésem.
Azt terveztem, hogy a határ másik oldalán keresek neki nevelőszülőket. Akkor nem kerülne túl messzire a kultúrájától, de talán elég messze lenne a családi vérbosszútól. Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan ránk találnak. Éjszaka rángattak ki a szállodából az utcára. Nem láttam semmit, szememet bekötötték. Nem tudtam, hogy ő is ott van-e velem, vagy egy másik kocsival viszik, vagy… A gyomrom görcsberándult, hányingerem lett.
A folyosó kongott a cipőm talpától. Egyik faltól a másikig pattogva halt el a távolban. Betört ablakok, szétbombázott falak között haladtunk. Elfátyolozott nők siránkoztak az udvar közepén, miközben szakállas, turbános, felfegyverzett férfiak röhögtek a képükbe. Nehezen sikerült tudatosítani magamban, hogy a bíróságon vagyok. Az ember nem ilyennek képzeli el az ilyen helyeket. A filmekben, a normális világban, nem így néznek ki. Nem nézhetnek így ki.
Pánikba estem, miközben az egyik fegyveres folyamatosan lökdösött előre a folyóson. Az agyam kattogott, szavakat kerestem, gyenge nyelvtudásom apró morzsáit, amivel magyarázatot kérhetek. Amivel megmagyarázhatom, hogy tévedésből kerültem ide. A torkom kiszáradt, akárcsak az agyam. Képtelen voltam gondolkozni. A teremben több száz ember volt összezsúfolva. Mindenki egyszerre beszélt. Egy hosszú ősz szakállas, fehérturbános férfi szótlanul állt egy pulpitus mögött. Néha mondott valamit, de egy szavát sem értettem. Elé taszigáltak. Kérdezett, de képtelen voltam megérteni, pedig tudtam, hogy angolul beszél. Félelmemben a nevemet is kezdtem elfelejteni. Aztán hirtelen a puskatus a bordáimba robbant. Éreztem a fájdalmat, éreztem a nyilallást az agyamban. Gondolataim cikáztak. Kiszáradt számmal szavakat próbáltam formálni, de nem tudom, értették-e vagy sem. Aztán lassan kezdtem összerakni az elmondottakat. Amikor megláttam egy férfit, aki durván, erőszakosan beszélt, és közben felém mutogatott. Éreztem, hogy a talaj lassan kicsúszik a lábam alól. Elvesztünk. A férfi Nadiah édesapja volt. Az agyam, a testem kezdett cserbenhagyni. Nem éreztem, nem láttam semmit. Hallásom eltompult. Nem akartam elájulni, küzdöttem ellene, de a félelmem egyre nagyobb és nagyobb lett. Aztán megéreztem, hogy újra taszigálni kezdenek. Tehetetlenül sodródtam velük.
Egy fehér kanapén ültem. A turbános, szakállas férfi velem szemben vigyorogva terpeszkedett. Állkapcsom sajgott, bal szemem bedagadt, szinte alig láttam valamit. Tüdőm minden lélegzetvételnél tiltakozón nyilallt az oldalamba. Próbáltam nem tudomást venni róla. A férfira figyeltem. Tökéletes angolsággal magyarázott. Kiejtése lenyűgözött. Megtudtam, hogy Oxfordban tanult, matematikát. A forradalomra jött vissza szülőföldjére, és azóta is harcol érte, minden és mindenki ellen.
Legszívesebben sírva fakadtam volna. De nem tettem. Csak ültem vele szemben, azzal a tudattal, hogy életem az ő kezében van. Egyetlen tollvonásába kerül a szabadságom. És ugyanennyibe a halálom. Feszülten figyeltem minden szavát, próbáltam felfogni, megérteni. Igyekeztem kitalálni, mit akar tőlem, miért nem hagyta, hogy ott a folyosón agyonverjenek, ahogy tervezték. Mit tervez vajon? Aztán kiböki. Húszezer dollár. Ennyi az ára az életünknek. Furcsamód megkönnyebbülök. Tehát még él. Ez akár előny is lehet. Meg sem rezdülök. A szemem szúr, az oldalam lüktet, de nem mozdulok. Nézzük egymást. Ő is feszült. Mosolya egyre merevebb, ahogy figyeli a legapróbb rezdüléseimet.
Tizenötezer. Összeszorított fogai között préseli a szavakat. Még mindig nem rezdülök. Agyamban egy hang egyre hangosabban üvölti, hogy nincs ennyi pénzem. Olyan hangos, hogy alig tudok figyelni a szakállasra. Egyre nagyobb a feszültség. Nem tudom, hogy órák vagy pillanatok teltek-e el. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott.
Tízezer, sóhajtotta, majd hozzátette, hogy kelljek fel, mert mutatni akar valamit. Nehezemre esett minden mozdulat, de a félelmem sokkal nagyobb volt, sem mint megpróbálni ellenkezni vele. Követtem. Ismét végigaraszoltunk a már jól ismert folyosókon, egészen a kis belső udvarig, át a siránkozó, hedzsábba burkolt asszonyokon, egy eldugott üres telekre. A kietlen pusztaságban elhaltak a távolról ideszivárgó hangok. Csak néhány sápadt bőrű, beesett arcú kisfiú ücsörgött egy romos épület nyújtotta árnyékban. Szemük üveges volt, ami a semmit bámulta. Képtelen voltam levenni a tekintetem róluk, de muszáj volt. A férfi tovább lökdösött egy kisebb csoportosulás felé. Közben magyarázni kezdett. Egy nőről, akinek a kivégzésére megyünk. Házasságtörés és becsületsértés ellene a vád. Mert hagyta, hogy a sógora megerőszakolja. Aztán hozzáteszi, azokra a lányokra is ez vár, akik ellenszegülnek az apjuk és a Próféta akaratának. Akik megszöknek egy férfival. Összeszorult a gyomrom. El akartam futni. Eszem ágában sem volt végignézni egy gyilkosságot.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Tehetetlenül tűrtem a csillapíthatatlan fájdalmat, égető dühöt, ami átjárt. Végül lassan bólintottam. A franc essen ebbe az emberbe. Ha a föld alól is kell, akkor is előkerítem azt a pénzt. Az alku megköttetett. Fizettem. Az összes pénzem, megtakarításom, keresetem a markában landolt. Nem csak azért fizettem, hogy megmentsem a magam és Nadiah életét. Valójában azért fizettem, mert rettenetesen féltem.
Hogy szégyellem-e magam? Nem. A repülő magasan szállt a felhők között, alattunk a Hindukus hóval borított csipkézett csúcsai tűntek el a semmiben. Hátradőltem az ülésen. Fáradt voltam. Az itt töltött idő záróakkordja némiképp kalandosabbra sikeredett a tervezettnél. Tudtam, hogy többé nem mehetek oda vissza, se én, se Nadiah. Megmondta a szakállas is. De őszintén szólva, nem is nagyon vágyom vissza. Lehunytam a szemem. Az utolsó kép, amit még láttam, mielőtt elaludtam, egy gyönyörű mandulavágású, csillogó szempár, egy széles mosoly és egy kérdés:
- Szerinted átrepülünk a Napon?
…Nem emlékszem a válaszra, de azt hiszem, igen. Átrepültünk a Napon…
