Olajfák méz hangulata
lisztezi álomtitkomat.
Füzek hajló ágai
takarják teljes valómat.
de csak a kő csikorog!
.-.
Csikorog talpunk alatt, ahogy
helyet keresünk a gondolatnak.
Csak egy feszület áll őrt
a kápolna mellett, meg
a csend, a magány.
Kínzó gondolatok áradó
folyama hömpölyög elém.
Medre a szív, örvénye az akarat,
és igen, a döntés elmaradt!
Filmünk pereg, de kockáit
kilúgozta a hirtelen jött nyár.
Gombóccá sűrűsödött, majd
elbukott szavakat nyelek.
De ha behunyom két szemem,
él képek nélkül is az érzelem.
És most mit tegyen?
Koszosát bogozza, s
mossa, mossa!
Hát? Javíthatatlan állapot!
A sárguló levelek között,
zörgésük fiatal szeptembert
idéz, meg ugyanez miliőt.
Ó keresztek megannyi csendje!
Ülök közöttetek!
Tépelődök a szeretet kövein,
melyeket vágyam szava
formált, s oldott.
Töröm zúzom önmagam,
de csak a kő csikorog!
.-.
Csak, csak fényes vízzé válok
mélyben rejtve halakat,
meg egy gyönyörű világot!
Merd ki! Folydogál folyama
hullámokat vetve a partra,
csendben célja felé.
Kiönt és elapad,
Hoz pernyét, és dönt falakat.
Bebú kövei közé, épp
hogy el nem hal.
De rejti, és élteti világát,
a halakat.
Tékozló vágyam csak ennyi:
Egy vacok, egy takaró kéz,
egy simogató töretlen álom,
s a hév,
melynek tüze elől van
hová menekülnöm,
ahonnan, lesz hová vágynom.
