Lásd!
Odakünn az éj mily nyugodt,
ahogyan szelíden kondul a harang.
Úgy ömlik rám a hideg gondolat,
miként alvókra a feszült álom.
- Fürdőzöm én e fehér fényben,
s hogy ne fázzak, Téged idézlek.-
Látod?
Ha bűn kovácsol örömet,
boldog hát mind, ki vétkes.
De a gondok ráncai közt,
ugyan ki veszi észre,
hogy vagy, és nézel?
Látom,
a ma is csak egy pillanat.
Fájdalma lepereg, pattog,
kínosan, keservesen.
Hát csak múljon is el,
örök barázdát húzva
szemhéjam alatt,
ahogyan pihen ész,
értelem,
akarat,
mert álmodni készülök.
