Elalszom én egy csöndes kis sarokban
vagy zsúfolt várótermek padján.
Egy kis zugot, ha nekem adsz,
kifeszülök, mint a szivárvány.
Nem kell, hogy otthonom legyél,
elég, ha párnám vagy nekem,
nem kell, hogy halálig szeress,
csak gázolj át a perceken,
menekíts ki e zűrzavarból,
oldd fel a hazugság homályát,
ne hagyj el, vigyél magaddal,
mint griff, ki alvilágon száll át.
Téged kérlek, nincs senki más,
emberarcát ki felém tartja,
esem, zuhanok nélküled
szakadékokba, mély kutakba.
Összetörik minden, mi ép volt,
egészben meg nem maradhat.
Ne dobj oda a falánk víznek,
se tátogó szájú halaknak!
Fogj két karodba és emelj,
zátonyra életem ne fusson,
összeroppant minden vihar,
a pusztulás lesz így a jussom.
Segíts! Valaki testbe öntött,
szabadulást senki sem adhat,
ólomlétem a porba húz,
szemem befagyott, üres ablak.
Ha nem segítesz, úgy egészen
felfal engem a félelem,
emelj magadhoz, tisztíts meg,
mint a bűnöst a kegyelem.
