Néha azt hiszem:
magamra lelten,
- jól feleltem -
megfeleltem.
érzem: szívem is
másképp dobban,
és ugyan ki
érthetné jobban
e változást?
aztán újra
szembe kell néznem
a valóság hideg
tekintetével.
arcomat kezeimbe
temetem,
de rájövök hamar,
hogy nem tehetem,
mert felfedném
gyöngeségem,
gyarlóságom,
- pedig nincs
is másom, -
mint hitvány
földi lényem.
- nem bűnöm,
nem erényem, -
csak lelkem
cifrátlan tokja!
mit tehetnék?
ki mondja meg
nekem: mi helyes,
mi helytelen,
mikor vagyok elvhű,
vagy épp' elvtelen?
mást mond az ész,
mást a szív szava!
járhatnék bolygók
útján, vagy
szivárvány ívén,
sétálhatnék
mezítlen lábbal,
mit számítana!
...
teszem, mit
a hétköznapok
sora diktál,
és belátom:
nem lehetek több
önmagamnál...
