esőillat, komorszürke délután, virágzó
fa habos-könnyű barackszíne. a fény
és árnyék pengéje kettévágja a képet,
amelyet az ablakból nézek. az érzék-
szerveken átüt a tavasz, felhőkön fakó
fény hasad. kezdjük újra! kezdenénk,
de nem lehet. ahogy az árnyékot a tűz-
falon a szomszéd ház teteje lassan
emeli, úgy szállnak magasabbra
egyre az emlékek színes léggömbjei
– amíg el nem tűnnek régi tavaszokban,
míg el nem tűnünk az égi locspocsban.
