A nő arcán ódonfény ragyog
még akkor is, ha épp összedől a világ,
ha szálakra tépi szívét a sors,
és ajkát forrja össze a bús némaság,
ha gyűrt homlokán száz ránc kesereg,
és a végzet tőle mindent megtagad,
ha hajszálait dérrel hintik meg telek,
a nő lelkéből mindig tavasz kacag.
A nő élő titok, sejtelem, talány
testet ölt száz, sőt, ezer alakban,
s még ha fojtogatja a kegyetlen magány,
hűsége marad örök, változatlan,
ha zokogsz, lecsókolja könnyeid nyomát
s kisimul ajkadon a bánat ferde csíkja,
ha átsírja is miattad a hosszú éjszakát
érted életét messze elhajítja.
