Milyen otthonos voltam itt
sajgó lelkemben kutatva létem,
itt hol a halk szó volt a gitt,
hogy ne fújjon át a fájdalom,
mint ablakkereten hasított résen
sziszegő szél
rosszallja a rendet,
függönyt a titkokról árulón lenget,
de nem így a szegény én,
titkomból loptam magamnak csendet.
S ki rám értél, elfogadtál,
mint törvénytelen gyermeket,
kit megszült az anya kéretlenül
majd meglátogat, vagy félteget,
de ettől többet az ész-diktálta
világunkban már nem tehet.
Hittem, mint zizegő szalmazsákon
benned ringok csendesen,
törékeny csontú apró szárnyamat
a lelked tükréhez verdesem.
Tollaim nedvei szertehulltak,
ritkásan csepeg tinta a lapra,
amit az asztalfiókom mélyén tartok
édesen finom alkalmakra.
