"A szélfogóban"

P. Vértesaljai László elmélkedése Pünkösdről

Ha egyszer betévedek Pilinszky utcájába, mindegy mikor, éjfélkor vagy hajnalban, mindig elfog valami lázas érzés, azt hiszem olyan csipkebokros mózesi állapot, sarut-levető késztetéssel és hálával eltelve, hogy mégis van valaki, aki ezt a Világot a maga teljességében befogadta a szívébe, lényeges pontjait megérintette, de mindig csak az Egésszel szemben emelt fel belőle bármit, tulajdonképpen akármit, a „Teremtés lim-lomjait”, „elhányt bádogkanalait”.

Sugallatra indultam ma reggel pünkösdi misére a Vatikáni Rádióhoz közeli kármelitákhoz, ide a Via della Conciliazione-n, a Santa Maria in Trasportina-ba. Az utolsó padsorba ültem. Idős kármelita atya misézett, és ami itt az olaszoknál elég furcsa, olvasta a prédikációt, De azt hiszem nem is ez volt a fontos, hanem olyan sarutlan-szerűség, égő-csipkebokor-láz, amit éreztem és ez „elég” volt!

Reggel a rendházunkban Pilinszkyt olvastam mintegy zsolozsma-olvasmány gyanánt, és öntudatlanul akadtam rá a kisfiú „lázas” történetére, kezében - élete minden bizonnyal egyetlen - lopásának nehéz kulcsával. 1959. június 21-én jelent meg az Új Emberben, immár 52 éve írta Pilinszky János.

Az egész annyira pünkösdi, a piros láza, a sírása. Nem, nem a lopás maga, sem a bűn matériája a fontos, az ízetlen csoki és az ablakon kivetett gyűrt sztaniol, hanem a lélek képessége, mely egyszerűen így kezd működni! Ezt nem tanították se tanítónénik, se papbácsik, bennünk van. Pünkösd megérinti ezt a belső szövetet, az tüzet fog és lángol, ki- és szétárad.

Mi a Pünkösd? Biztos nem csak egy pirosruhás mise! A mai misémnek volt egy pillanata, talán csak egyetlenegy. Nem az Ige, még a Szentség sem. Azokat becsületesen fogadtam. De talán egy érintés..., mégis!

.... A prédikáció alatt jött be. Először sokáig zörgött a szélfogóban, csapkodás is hallatszott, fémes ütődés. Valaki kinyitja a nehéz, rugós faajtót. Zörögve, koppanva óvakodik be egy pici bácsi, kezében baseball sapkája, és két mankó, kék műanyag nyelekkel. Ősz fején amolyan házi tonzúra-nyírás, jele tán valamilyen saját alapítású rendnek. Becsoszog mellém és aztán az előttem lévő üres sor szélére ül. Minden mozdulata lassú, de nem is lassú, inkább takarékos. Szertartásosan lerakja először a sapkáját a padra, aztán nekitámasztja a nyeles mankókat a pad támlájának. Elcsúsznak, fásan-fémesen csörömpölnek. A templomok képesek ezeket a mellékzörejeket hihetetlenül felerősíteni. Már fordulnak is hátra az első padokból. Igen, zavar támad a pünkösdi misén, valami zaj támad, az idős pap bácsi éppen erről beszél, olvas, a másik bácsi éppen ezt csinálja. Uramisten, hol itt a Pünkösd? Hát a zajban, mert ez a furcsa bácsi érthetetlen módon valamiképp „szentlelkes”. Mikor lassú és gyakorlott mozdulatokkal leveszi a nyakából a tarisznyáját, majdnem segítek neki, de látom, szépen meg tud ő csinálni mindent, csak más időben, más mozdulattal. Hagyom hát. Amikor minden a helyére kerül, a kisöreg leül, majd onnan még lejjebb csúszik. Letérdel. Zsebéből valami műanyag készült, olcsó foszforeszkálós rózsafüzért húz elő és mélyen lehajtva a fejét, nagy, ünnepélyes keresztet vet. Imádkozik. De nem is imádkozik, ő maga lesz imádság. Ahogyan ő maga volt a sapkalevétel, a mankóelhelyezés, és valójában minden, amit csinált. Benne van abban, amit csinál, benne a figyelmével, egész lényével. Igen, összeszedett ember, de ezt az összeszedettségét nem „csinálja”, hanem összerakódik ő „magától.” A pontosság kedvéért, éppen nem magától, hanem attól a Lélektől, akit most mindenki ünnepel körülötte. A békecsóknál kezét nyújtja. Ágas-bogas köszvényes kicsi a keze, nem is tud rendesen kezet fogni, de odaadja és alulról fölnéz rám – mint a lázas fiú az asztal mellől a vizeskancsóra – és mosolyognak a szemei. Aztán indul is, mert neki mindig legalább két körrel korábban kell indulnia, mint a többieknek. Veszi a botokat, persze ismét csörömpöléssel, jaj az Úrfelmutatás! Mire a többiek mind megáldoznak, ő is odaér. Utolsóként. Aztán jön vissza, és elkezd öltözködni. Baseball sapkáját begyűri a tarisznyájába, azt pedig lassú mozdulattal áttornássza a fején, vállán, de az mégis ügyetlenül a nyakán lóg, mint egy kis ingó iga. Így indul kifelé, araszoló apró léptekkel.

A templomban a pünkösdi misén éppen a silentium sacrum. Valami belémnyilall: én ismerem ezt a kisöreget! Ráncolt homlokkal erőlködöm, próbálom előásni valamely emlékezet-bugyorból, de nem mozdul semmi. A kisöreg már majdnem az ajtónál, a másik öreg, a kármelita atya az oltárnál már mondja is: „Preghiamo! Könyörögjünk!” Felállok, kinyitom az ajtót és tartom, hogy a bácsi kivonuljon. Rám sem néz, csak csoszog lassan, erőlködés nélkül. A szélfogó közepén megáll és fejét alulról fölfelé fordítva ismét rám néz. Állok előtte, rövid ujjas papi ingemben. Lassan kihúzza magát, ez fájhat a görbedt hátának, mert az arcán olvasni lehet. „Grazie!” - mondja, olyan gráciával, amit csak ilyen öregecskén, botosan, tonzúrás hajjal, időtlen élettel, összeszedetten, műanyag olvasóval és mégis, pünkösdi szívvel lehet csak mondani. S mindez a templom "szélfogójában". Pünkösd napján! Hát ez a kisöreg itt is befogta a szelet, a Lelket, mely lám, mennyire igaz, ott fúj ahol akar. Akar fújni még a templom szélfogójában is! Egyébként megismerem a bácsit. Mert a Lélek szele megérinti az emlékezetem bugyrát, lám "Eszetekbe juttatja mindazt..." és a friss széltől átfújt Conciliazione-n meg is állok és látom Kiesłowsky "Trikolor -Három szín" filmjeinek botos, hajlott hátú nénikéjét, aki időről-időre felbukkan és egy-egy üres üvegpalackot végtelen lassú mozdulattal bedob egy nagyvárosi kukába. Egy Fából faragták őket, jó régen. Pontosan úgy néznek ki. Templomlépcsők Hannái és Simeonjai.
Pünkösdi szentek!