Semmit se tudok magamról sem a világról
De a világ se tud semmit rólam
Csak éji kísértetfény világol
a szegény bennem lakóban
Az égbolt nem más mint napfény
Nappal miért éppen ezt gondolom?
Kószálva árva lélek alakként
a semmittevés szálait fonom
színes káprázatokká össze
Magamhoz a fájdalom se térít
Azt hiszem senki se rakja örökre
eggyé a kuszaság igéit
Minden szertefut fény és árnyék
egyazon szőnyegbe szőve
Magam is szélfútta alakként
rejtőzöm földből időbe
S az idő meg porrá röggé őröl
és soha nem vigasztal remény
hogy kezdhetek mindent elölről
fütyörészve a fák tetején
