Sok éve egy kis meggysuhángot kaptam,
melyet az ember kert zugába tesz,
akkor ábrándos ifjúként nem tudtam,
sorsom a meggyhez mily hasonló lesz.
Most sűrű lombjai között ezernyi
érett gyümölcs fénylő rubinja csillan,
zizzen a lomb, ha lágy szellő ringatja,
s a fény a levelek között átvillan.
Piros gömböcskék édes-fanyar ízzel
csókosra húzzák mohó ajkamat,
aromájukkal életem idézik,
borzongató, de jó minden falat.
Mert néha-néha édes volt az élet,
ám több volt benne mindig a fanyar,
ha volt is részem áldott napsütésben,
hamar elmosta azt a zivatar.
Alatta ülve langyos napsugárban
jó bámulni a felhők fodrait,
amíg a szellő ringatja a meggyfa
vércseppekkel telt, buja lombjait.
