-részlet-
Látod, Uram, szertelen teremtményedet,
mint veszejti el minden művedet,
teszi sivár éjjé fénylő napodat,
hogy majd beléhasad a szilárd boltozat.
Mindenhatónak vélt tudatlanságba’,
jó és rossz tudás fájának gyümölcsét
esztelen habzsolja,...
saját húsából, véréből lett önmagának
oktalan mohósággal okozza vesztét,
hiún elfeledve a pokolnak rendjét,
hogy büntetlen nem történhet semmi sem,
belőle is csak por, meg hamu lesz,
s ha nem marad utána senki, se élő, se holt,
nem lesz ki elmesélje, hogy az ember hol volt, hol nem volt…
