Nincs boldogság. Csak boldog percek vannak.
Mámorból születtek, s mind csöndbe fúlnak.
De míg benned élnek, mint repcemagvak
szárba szökkennek, s aranytűzzé gyúlnak.
Lángjuk szent láza fellegekig emel,
mindig többre-vágyó lelked mosolyog,
s egyszer csak, mint álmodban, úgy zokogsz fel.
Hiába szöknél. A vén idő forog.
Lezuhansz. Kettétörsz. Százszor jobban fáj,
hogy jelened újra józan és rideg.
Menekülnél vissza, de a sorshomály
utadat állja. Létezel. De minek?
