Kérded, miért van szükség
az egyházra, mi az, hogy közösség.
Felelem erre, hogy hétfőn,
Gyertyaszentelő napján templomban
voltam, egy lengyel pap misézett
és olaszul prédikált, a kórus
latinul énekelt, a körmeneten
egy fiatalasszony mellé kerültem,
nagyon egyszerű nő volt, a -ba rag
helyett azt énekelte, hogy -ban,
kézenfogva vezetett két csöppséget,
a kislány kezében hatalmas baba,
oly nagy, hogy szinte csak vonszolta,
a jobbomon ültek egy fejkendős néni
mellett, balra Teréz anya nővérei,
indiaiak, négerek, a pad szélén
egy szerelmespár, fátylas, fűszín
kalappal egy nyugdíjas tanárnő,
szomorú arccal egy lapszerkesztő,
összekulcsolt kézzel a felesége,
és ott ült még zsidó barátom, ki
harminckét évesen bérmálkozott
egy bencés monostorban, ott ült vele
a kedvese, kinek bátyja Rómában pap,
ott ült zsámbéki költőtársam, ott a sárvári
káplán, ott volt még Parancs János,
ki alig öt éve halott, Rónay György,
Kodály, Pilinszky is ott, Krakkó
sok ezer egyetemistája, egy feketehajú
kamaszlány a támlára borult,
a faragott angyalok szájából csend
csordogált ránk, a hajasbaba
szoknyája felcsúszott, műanyag combja
fölött elővillant a bugyi, ott ültünk
mind a hosszú templomi padon,
a czestochowai Szűz ikonja alatt,
felálltunk, hallgattunk, térdeltünk,
ugyanazt vallottuk, ugyanazt kértük,
ültünk a faragott oldalú padon,
szemünkben gyertyalánggal, kiszakadva
az időből.
