Kávéházban nem olvasnak verset,
inkább könyvtári fotelbe süppedve,
(mondják: főként a sznobok) vagy kádban
fürdés közben, vagy a reggeli teához,
ha a könyv épp kinyílt ott leesvén a polcról,
föltartják tekinteted
néhány percre a rövid sorok.
Minden tőlem telhetőt megteszek.
Neked, de csak neked, és csak ma,
hadd legyen ünnep.
Nézem a címjegyzéket,
hogy mivel tartozom,
leginkább persze magamnak.
A tengeri szél maradt csak,
mely kicserzi bőröm,
kiszárítja hajam,
sója kimarja ajkam
s mely oly populáris téma:
mutatja egy költészeti statisztika
A szél: kerget az égen egy
gyönge felhőt éppen,
utoléri egy rímben,
az felolvad a kékben:
nincs tovább;
csak pára, egy maszatos képben,
nem vers, csak fogalmazás.
Mélyről morajló hangok
kelnek ki a partnak csapódó habokból.
És hogy miért kell írni épp erről?
Hogy emlékeztessenek, amikor a szavak
végre előmerészkednek a csendből.
