Az est a kertben vágyakat növesztett
és lágy sötétje h űs lombok között,
átszakította távolságok láncát
s egy délután szobámba költözött.
Sem hang, sem fény, halk suttogások árnyalt
színéből tompán, halkan érkezett,
kezét gondterhelt homlokomra tette,
tiszta volt s ezzel mégsem kérkedett.
Nem volt nehéz felismerni tüzében
a csillogást, mely gátakat szakít,
s az idő színes bársonyán, nevetve
magához láncol némán valakit.
Jó volt, hogy van, hogy lesz s marad sokáig,
egy álom volt, amelyből rügy fakad —
megállt a hold az alvó nyári kerben,
elbóbiskolt s aztán tovább haladt.
Egy vágyunk volt, hogy átlépjünk a fényen
s döntsünk le minden torz ítéletet —
Élt az idő és génjeink zenéje
a lombok között halkan nevetett...
